2006. április 4-én a nagykátai művelődési ház színháztermében bensőséges ünnepség keretében a Gábor Áron Tüzér Bajtársi Egyesület küldöttsége történelmi emlékkardot adományozott a vele évek óta kapcsolatban álló Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapatnak.
Basa László írása
A szálfegyver történetét az ország számos pontjáról érkezett diákkorú hagyományőrzők, a Magyar Hagyományőr Világszövetség és a Magyarország Felfedezői Szövetség jelenlévő vezetői, a város polgármestere előtt Móczár Béla nyugállományú tüzér alezredes ismertette, majd Hamar József nyá. tüzér ezredes átnyújtotta a fegyvert a Kossuth-csapat, illetve a Kossuth-zászlóalj vezetőjének.
Basa László csapatvezető az ereklyekard átvételekor ismertette annak további használatát. A házilag alkotott szabályzat szerint a katonai hagyományőrzők minden egyes szolgálati eseménye során a kardot a csapat egy tagja kitüntetés gyanánt viselheti. Elsőnek Juhász Péter kat.hő. őrmester köthette fel oldalára a becses ereklyét, a történelem és a mai hagyományőrzés kapcsolatát jelképező emlékkardot.
Az eltelt három év alatt sok alkalommal került így egy-egy alkalomra adományozásra Magyar István alezredes volt szolgálati fegyvere. A szolgálati esemény során a felsorakozott egység előtt a parancsnok segédtisztje olvassa fel a napiparancsot –melyet az így kitüntetett hagyományőrző külön okiratban át is vehet- , mely arra az alkalomra a kard viselésére jogosítja fel. A kardot viselő a tisztelgés, hadijáték,stb. alatt közvetlenül a parancsnok mellett áll, s a tisztelgést ez esetben –melyet a viselőnek előtte nem árt gyakorolnia- karddal kell végrehajtania.
Ezekben a napokban az egész nemzet az 1943 januárjában a Voronyezsnél zajlott szovjet áttörés magyar katonahőseire, a 2. magyar hadsereg tragédiájára emlékezik. Az emlékkard adományozója, az 1920-ban született Magyar István 1941 tavaszán mint magyar királyi hegyi-határvadász hadapród tűzmester került ki a frontra. Tiszteletünk és köszönetünk jeleként a továbbiakban röviden ismertetnénk egy nem mindennapi katonasors állomásait, azt a példát, melyet jelképesen a 2006-ban adományozott emlékkard közvetít a számunkra. Az emlékezésben segítségünkre van az alezredes úr visszaemlékezése, melyből esetenként szó szerint is idézünk.
„1941 tavaszán Majdán-kán szolgáltam a 10. hegyi hv. önálló ütegnél, mint hadapród őrmester fogatos tiszti beosztásban a már mozgósított alakulatnál. 1941. június 28-án felvonultunk a Kárpátok vonalára, ahol elfoglaltuk a tüzelőállásunkat, ahonnan a támadásunkat megindítjuk majd az oroszok ellen…” A kezdeti csatározások után a hegyi alakulatok mint megszállók vettek részt a háborúban. Eljutottak Sztaniszlóig, Vinicáig, majd decemberben a Kárpát-csoport gyalog menetben hazajött a béke helyőrségbe.
„1942 tavaszán a munkácsi 24.tá.tüzér oszt.-hoz kerültem, mint zászlós és első tiszti beosztásomban a 7. ütegnél. Tüzér osztályunk 1 „Gőring” 10,5 cm-es és egy 15 cm-es ütegből állt…1942 június elején történt meg a vasúti szállítás Kurszk térségébe, ahonnan gyalog menetben éjjelenként történt a támadás megkezdéséhez harcálláspontunk elfoglalása…Az üteg kb. július 10-ike körül érte el a Dont. Itt egy pár napos pihenő után az alakulatot levezényelték Uriv térségébe, ahol Sztorozsevó községnél foglaltunk tüzelőállást egy gyümölcsösben…”
„ A többszöri sikertelen támadás után osztályunkat jó pár száz km-re délre, a másik hídfőállás elfoglalásának megerősítésére, Scsucsjéhez vezényelték. Egységünk tüzelőállását Szvodával szemben, Liskénél foglaltuk el. A vezetőség célul tűzte ki, hogy a scsucsjei erdővel borított magaslatot mindenáron elfoglalja. Azonban az oroszok ezt a hídfőt olyan erősen védték, hogy a többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült elfoglalni, így az oroszok annak előnyös adottságai miatt erőddé tudták azt kiépíteni, mely a későbbi nagy támadás egyik kiinduló pontja lett…” Az intenzív harci cselekményekkel zajló napok után „..elérkezett a Karácsony. Mindenki az otthonról álmodozott. Csend volt, nagy hó, hideg és hiú ábrándozás. Az új esztendőt egy pár lövéssel köszöntöttük. Majd január 12-én minket „köszöntöttek” az oroszok, úgy, hogy ilyenre nem is gondoltunk. Eleinte pár napig csak a távolból hallottuk a lövések nagy zaját Uriv irányából. Ekkor nálunk még csend volt, pár nap múlva Scsucsje-i hídfő állásaiból is megindult a támadás….A mozdonyállást az oroszok már elfoglalták, így a lövegek ott maradtak. Minket is a bekerítés veszélye fenyegetett…A nagy hidegben és hóviharban mentünk amerre csak tudtunk. Elértük az osztrogosi vasutat…Osztrogost elhagyva már rendezettebben vonultunk vissza Sz. Novijosz felé: ott rendezték az egységeket. Így felállítottak egy századot több alakulatból, melynek feladata volt a visszavonuló –de már rendezett- alakulatok egyetlen több km. Hosszú vonalát biztosítani.”
„Mint oldalvédnek a kapott parancs értelmében az oroszokkal állandó érintkezésben kellett lenni, így visszavonulni. Ez többször súlyos emberáldozattal járt. Az elesett bajtársakat temetetlenül, a nagy hó és fagy miatt vissza kellett hagyni…Csapatunkat Lavocsnin át Szatmárnémeti-Debrecenbe szállították, ahol háromhetes egészségügyi vesztegzár alá kerültünk. Itt naponta ezrek keresték a hozzátartozójukat…Három hét után szállítottak vissza helyőrségünkbe, Munkácsra….”
A háború után Magyar István 1947-ben a körmendi határvadász század parancsnoka lett. 1949-ben felrendelték Budapestre, az akkor felállított tüzértiszti iskolában harcászati előadó lett. 1950-ben az ÁVÓ letartóztatta és koholt vádak alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A legfőbb vád az volt ellene, hogy harcolt a Szovjetúnió ellen. Börtönéből 1956-ban szabadult, rehabilitálása azonban csak 1990-ben történt meg.
A nagykátai diáktüzérek büszkén viselik Magyar István nyugállományú tüzér alezredes úr szolgálati kardját, mely számukra a katonai becsület és helytállás, a haza iránti szolgálat jelképe és szimbóluma.
Basa László