Nyomtatás
Kategória: Hírek
Találatok: 1372

Néhány oldallal ezelõtt márt írtunk a Nagykáta Barátainak Köre Honvédtüzér Hagyományõrzõ Csapatának olaszországi útjáról. A külföldön is mindig népszerû csapat folyamatoson kapja a nemzetközi hagyományõrzõ rendezvények meghívásait. Legutóbbi olaszországi útjuk után ismét visszatértek az I. világháborúban sok magyar katona által végig harcolt csaták helyszínére.

Az emlékmûveken, sírokon látható magyar nevek elõtt is tisztelgett Káplár Béla, Káplár György, Káplár István.. Olyan katonák emléke elõtt hajtottak fejet, akik közül sokan már nem kaphatták meg hazájuktól és szeretteiktõl a végtisztességet.  

Útjuk kapcsán derült ki, hogy azon a földön jártak, ahol a nagykátai, jászsági sorozású 29. gyalogezred katonái is harcoltak.

(Somogyvári Gyula: És Mihály harcolt c. könyvében egy ezen ezredbeli nagykátai katonáról, õt név szerint is említve ír. Szintén errõl a témáról szól a Virágzik a mandula c. regénye is.)

Most Káplár Béla beszámolóját az általa a honlapunk rendelkezésére bocsátott fotókkal együtt közöljük.

(Az írás rövidesen megjelenik az Arany Tarsoly c. hagyományõrzõ lapban is. www.aranytarsoly.hu .)

Alig ültünk babérjainkon itthon pár hetet, újabb meghívás érkezet. Dr. Szabó József hadtörténész, nyá. alezredes úrtól: alakulatunkkal kikísérnénk-e Bassano del Grappa városába? Így esett, hogy november 16-án megérkeztünk a Brenta folyó által kettészelt városkába. 

A következõ nap a városi felvonuláson –ünnepségen vettünk részt a kiskunmajsai huszárok küldöttségével együtt.

Az olasz himnusz felhangzásával kezdõdött az ünnepség – a gráci tüzérzenekar közremûködésével. A szép, induló jellegû himnuszt a téren lévõ olaszok egy emberként énekelték. Jó volt hallgatni. Elõttem, a tér árkádjai alatt, a szõnyegbolt üvegje mögött állt egy tíz éves forma fiúcska, vigyázzállásban, és látszott a száján, hogy a himnuszt énekli. Ha egyszer mi magyarok eljutnánk idáig, hogy egy emberként és mindenki! Himnuszunk az osztrákoké után következett, a maroknyi magyarságunk énekelte. Az ünnepi beszédek utáni levonuláskor a nézõk soraiból odakiáltott egy hölgy: Hajrá magyarok! Mit ne mondjak, jól esett, ebben a nagy idegenben.

Másnap a Monte Grappán folytatódtak a megemlékezések. A hegy nagy része tele van sebhelyekkel, a hajdani becsapódó lövedékek kráterei még mindig látszanak. Az oldalakban lövészárkok cikk-cakkoknak, a harcok során a mészkõbe vájt tavernák ásítoznak a most idelátogatóra. Az I. világháborúban itt, a Monte Grappán kegyetlen harcok dúltak 1917-ben és 1918-ban.

Énekelte is a magyar baka:                                

         „De csak minden tizediknek               

Jön vissza a párja,   

                           Monte Grappán, közös sírban                                  

            Hullik a kõ rája.”                

Az elesett hõsök emlékmûve monumentális, mégsem kiemelkedõ. Szinte rásimul a hegy tetejére. Többszintesre építették, tele-tele nevekkel.

Meséli hadtörténész barátunk: ide, a harctérre, a befejezés után négy évig nem jöttek fel, ugyanis itt a sziklákba temetni nem lehetett. Négy év után, ha találtak a csontok között azonosításra alkalmas tárgyat – pl. az úgynevezett dögcédulát – akkor kiírták a nevét, ha nem találtak semmit, ismeretlen katona lett.

Az emlékmû falain keressük a magyar neveket: Panyi Mihály, Petrik Márton, Papp Ferenc, Prokos István, Kádár János és még igen-igen sokan. Vajon honnan jöttek õk? Kit, kiket hagytak otthon? Hol siratta õket kedves, hol törölgette könnyét az édesanyjuk? Vajon melyik állomásról indult a végeláthatatlan katonavonat, mely ide ontotta õket az utolsó állomásra, a Monte Grappára?

Káplár Béla