Nyomtatás
Kategória: Visszatekintés

bzs

A 2015-ös esztendő fontos helytörténeti évfordulói között két templom építéséről illik megemlékezni. 110 éve, 1905-ben avatták fel a helyi zsidó hitközség zsinagógáját, míg száz év múlva, 2005-ben a református gyülekezet templomát szentelték fel.KÉPEK

A templomépítés minden vallási közösség életében fontos mérföldkő. Jelzi, hogy a gyülekezet-hitközség megerősödött hitében, az adott településen belül tartós jelenlétre és működésre törekszik. 1905-ben a zsidók, 2005-ben a reformátusok alkották a katolikus egyház mögött Nagykáta második legjelentősebb vallási közösségét.

A gyülekezés háza

                „Ha egy vallási közösség templomépítésre szánja el magát, ez a tény két dolgot feltételez. Egyfelől jelzi az összetartozás erejét, másfelől jelképezi azt, hogy az adott településen jól érzi magát, ott a templomát a város iránti tisztelete jeléül is szánja.” – írtam tíz évvel ezelőtt a „Tápiómenti 2 hetes”-ben a centenáriumi évfordulóra szánt cikkemben.

A zsinagóga héberül bét kneszet, azaz „a gyülekezés háza”. Ma a zsidó parlament közismert neve is a kneszet. Jiddisül a shul kifejezést használjuk. Az indoeurópai eredetű zsinagóga szó a görög szünagógé, azaz a „gyűlés” vagy „gyülekezés” szóból származik.

                A Tápió mentén zsinagógája volt a tápiógyörgyei, tápiószelei, tápióbicskei, szentmártonkátai, kókai, tápiósápi zsidó vallási közösségnek. A régió összes temploma a történelem közismert következményeként elpusztult (lebontották), s épületként még álló nagykátai zsinagóga sem tölt be már vallási funkciót.

Út, amin egy közösség eljut a templomépítés szándékáig

                Nagykáta történetében a zsidók jelenlétére való legkorábbi utalás 1744-ből származik: „…két judeus: Izsák és Marcus Salamon bazárszerű kis üzletet nyit…” Nagykáta egy évvel korábban, 1743. május 25-én mezővárossá való nyilvánítása, az évente három alkalommal megrendezésre kerülő országos vásár idézhette elő a fent említett zsidó kereskedők letelepedését. Valamikor ők is Nagykáta polgárai voltak

                1784-1841 között a kecskeméti járásban –ide tartozott Nagykáta is- volt a legalacsonyabb Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében a zsidók aránya: soha nem érte el ezen időszakban a 2%-ot. Az országgyűlés 1840-ben szüntette meg a szabad letelepedés korlátait. A Tápió mentén Tápióbicskén élt a legtöbb zsidó, 1825-ben a lakosság 15%-a tartozott ezen felekezet tagjai közé. Itt volt az anyakönyvet vezető kerületi rabbi székhelye is.

                1850-ben Nagykáta járási székhely lett. Az ekkor 328 fős bicskei zsidó közösség a század végére százra, az összlakosságon belüli 15%-ról 4%-ra csökkent. (1941-ben már csak 38 fő élt Tápióbicskén.) A település zsidó lakossága ezekben az években áttelepült a nagyobb perspektívát nyújtó Nagykátára. A hitközség 155 évvel ezelőtt, 1860-ban alakult meg. Első rabbija, Lischtenstein Ábrahám Jakab 1868-ban költözött át Nagykátára, s ezzel a tápiómenti zsidóság vallási központja is Káta lett. Ezekben az években alakult meg a temetkezési egyesület, a chevra kadisa, s létesült a felekezeti temető a mai István király úton.

                1873-ban a Nagy-Káta községben levő zsidó közösségben 6-an születtek, 3 halálozás és egy házasságkötés történt. Ekkor már Nagykátán élt a térség legnépesebb zsidó lakosságot tömörítő csoportja. Az első nagykátai rabbi 1886-ban halt meg. Az őt követő Fischer Mór 4 éves működés után egy vasúti szerencsétlenség áldozata lett, s 1892-1904 között betöltetlen volt a rabbi állása.

                Az 1897-es gazdacímtár a 6 legmódosabb gazda között említi Alstock Gyulát, aki 418 holdon, illetve Ösztreicher Jónást, aki 294 holdon gazdálkodott. Rabbi hiányában a helyi kereskedelemben is meghatározó Ösztreicher Jónás a hitközség világi vezetőjeként irányította a zsidó közösség életét, nagy része volt abban, hogy a századforduló táján szóba kerülhetett, kitartó gyűjtőmunka segítségével megvalósulhatott a zsinagóga felépítése.

                A századforduló idején 262 fő zsidó lakosa volt Nagykátának: kereskedők, orvosok, tanítók, ügyvédek, mesteremberek, gazdák, vállalkozók. Elmondhatjuk, hogy a település fejlődésében meghatározó szerepet játszottak Aczél Mihály és társai.

                1873-ban létesült a zsidó iskola, melynek 1900-ban 73 növendéke volt. Az iskola első tanítója az a Patai Ignác, aki 1873-1909 között a mai Damjanich utcai épületben okította a diákokat. A hitélet valószínűleg a későbbi zsinagóga helyén –vagy annak közelében- álló imaházban zajlott, mely a zsidó lakosság számának növekedésével csakhamar szűknek bizonyult.

A nagykátai zsidóság a századforduló után

                A „Nagykátai Hírlap” 1899. november 1-jén indult, s a hetente megjelenő hírlap első zsidó vonatkozású híranyaga az 1900. január 21-iki számban olvasható:

               „A nagykátai izr. Nőegylet e hó folyamán tartott közgyűlésén előterjesztve és jóváhagyva lett az évi zárszámadás és újraválasztották az egylet tisztikarát, melynek eredménye szerint elnök Össztereicher Jónásné, alelnök Blau Andrásné, pénztárnok Heller Vilmosné, ellenőr Kohn Adolfné és jegyző Patai Ignácz, ugyanezen alkalommal elhatároztatott, hogy az egylet alaptőkéjének gyarapítására február hó 4. és a Casinó helyiségeiben táncmulatság rendeztetik, melyhez a meghívókat az elmúlt hét folyamán már szétküldötte a rendezőség, mely e helyen kéri fel azokat, kik tévedésből meghívót nem kaptak, hogy eziránti igényeikkel a rendezőséghez forduljanak.”

                1904-ben végre rabbija lett a nagykátai hitközségnek. A 24 éves Breuer Soma 1880-ban Nagyszőlősön született, a lévai tanítóképzőt, majd a pozsonyi rabbi iskolát elvégző fiatalember 1944-ig, vagyis 40 esztendőig volt a nagykátai zsinagóga egyetlen egyházi vezetője. Hittársaival együtt pusztult el Auschwitzban 1944 nyarán.

                A századforduló éveiben, az asszimiláció szakaszában, a kétnyelvű kultúra hatása alatt élt a nagykátai zsidóság. Egy újságcikk azt tette szóvá, hogy a zsidók indokolatlanul sokat beszélnek németül. Viszonylag kis számuk ellenére több területen –kereskedelem, egészségügy, értelmiségi, vállalkozó terület- meghatározó volt a szerepük. Jellemezte őket többek között a magasfokú kezdeményezőkészség. Jó szervezők, a folyamatokat tőkéjükkel segítik, erős volt bennük a szolidaritás, országos kapcsolatokkal rendelkeztek. A lakosság egy részét irritálta a magasabb életszínvonal, ugyanakkor nem beszélhetünk Nagykátán ezekben az években antiszemitizmusról. (Leszámítva az újságban is említett időnkénti ablakbeveréseket, a történelem gerjesztette kilengéseket.)

                Kazali Imre katolikus plébános, a „Nagykátai Hírlap” főszerkesztője a folyóirat tárca rovatában a legnagyobb elismeréssel írt az Alstock testvérek szőlőtelepéről.

                1904-ben Thury Károly nagykátai segédlelkész a község elöljáróságának azt a döntését ostorozta, melyben az egyházi iskolák államivá tételét szorgalmazták. „A község ezzel a vallástalanság, erkölcstelenség posványába süllyed majd, s a katolikus gyerekeket zsidó tanítók nevelik majd vallástalanságra.” Egyházi felettese, Kazali plébános elhatárolódott a káplán cikkétől, s annak más plébániára történő áthelyezését nem ellenezte.

                Egy alkalommal a következőt olvastam a „Nagykátai Hírlap” egyik vezércikkében: „Igaz az, hogy a zsidó „kisbérleten és hagymán kezdi, nagybirtokon és libamáj pástétomon végzi”, de éppen ez a helyes és éppen az a baj, hogy a keresztény ezt a példát nem követi, hanem négyes fogattal kezdi és pisztollyal végzi.”

                Egy más helyen utalást találunk a zsinagóga felépítése előtti imaház jelenlétére is: „De tanulhatunk a zsidóktól még a vallásosságban is. Hiába nevetünk hosszúnapokon azokon az üres boltok- és lakásokban rögtönzött imaházakon, van abban valami nagyon komoly és megszívlelendő dolog is, hogy ezen a napon minden zsidó, gazdag és szegény, fiatal és öreg megtartja vallásának szigorú parancsát és képes a helyet, amelyet egy nyomorult bűzös szobában elfoglal, pénzzel is megfizetni…”

A templomépítés

                Amikor a nagykátai zsidó hitközség úgy döntött, hogy erejéhez, betöltött szerepéhez méltó templomot épít, ezt a szándékot magyarázta az, hogy Nagykátán jól érezte magát, ereje és jövőképe magabiztos volt. Az ideiglenesség, a megtűrtség, netán a kirekesztettség állapota esetén nem tervezne hosszú távon, nem építene Istenének hajlékot. Nagykátán a századfordulón a helyi zsidó közösség templomépítő elhatározását az egész helyi társadalom pártolta, s joggal érezte úgy, hogy ezzel a tettével nemcsak egy vallási közösség, hanem a kisváros általános gyarapodását is segíti.

                A Nagykátán létesítendő zsinagóga építésének első híradása a helyi sajtóban 1901. február 24-én kelt: „A nagykátai izraelita nőegylet a Nagykátán újonnan építendő izr. templom alap javára 1901. évi márczius hó 3-án, vasárnap a kasinó helyiség összes termeiben zártkörű tánczmulatságot rendez. Tagjai: Blau Andrásné alelnök, Patai Ignácz jegyző. Személyjegy 2 korona, családi jegy (3 személy részére) 4 korona. Kezdete 8 órakor. Felülfizetések köszönettel fogadtatnak, és hírlapilag nyugtáztatnak.- A tánczvigalom mint halljuk, igen népesnek és fényesnek ígérkezik.”

                A második híradást a „Nagykátai Hírlap” 1902. március 16-iki számában találtam a templomépítésre vonatkozólag: „A Nagykátán építendő izr. templom alap javára még a következő adományok folytak be: Gróf Keglevich Gábor 20 kor. Schweitzer Adolf (Kun-Félegyháza) 9 kor. Kohn és Fried (Budapest) 5 kor. Gottscchlig Ágoston (Budapest) 4 korona. A jótékonyczélú estély tiszta jövedelme tehát az előzőleg kimutatott 518 kor. 80 fillérrel együtt 556 korona 80 fillér.”

                Ezt követőleg két éven keresztül a helyi sajtóban nem találtam utalást a templomépítésre, az építés alapjának gyarapítására. Szinte pontosan két évre az első híradást követően, 1904. március 6-án került híradás a helyi nyomdában megjelenő sajtóba:

                „Az izraelita nőegylet bálja. A február 28-án rendezett nőegyleti bál, mely a Nagykátán emelendő izraelita templom javára volt, - oly fényes erkölcsi és anyagi sikerrel végződött, mely nálunk ritkítja a párját. A derék főrendező, Heiler Vilmos nem hiába fejtett ki oly önfeláldozó buzgalmat a siker érdekében. Ő mindent megtett ebben a tekintetben, amit csak emberileg meg lehet tenni. De hát meg is volt a fényes eredmény. A szép, válogatott közönség zsúfolásig megtöltötte a kaszinó termeit, s mikor Farkas Jóska szolnoki cigány bandája rákezdte a talpalá valót, csakhamar elementáris erővel tört ki az általános jókedv.(…) A négyeseket 80 pár táncolta…”

Az 1904. április 24-iki számban megjelent írás visszatér a február 28-iki bál méltatására, közölte a felülfizetett résztvevők névsorát. Ennél talán fontosabb, hogy a híradásban olvashatjuk az építéssel megbízott személy nevét, a templom építésének megkezdését:

                „Nyilvános számadás. A f. évi február 28-án az izraelita nőegylet által rendezett jótékonycélú táncmulatságon történt felülfizetők névsorát, valamint a tiszta jövedelemről való kimutatást csak most tudatja a lap útján a rendezőség, mivel a folyton érkezett adományok miatt a végleges leszámolás csak most történt meg. Itt tudhatjuk, hogy az izraelita templom javára már annyi összeg gyűlt egybe, hogy az építés lehetővé van téve. Miért is Vagányi Sebestyén jászberényi építészt meg is bízták a templom fölépítésével, ki azt 19 ezer koronáért vállalta el és május 4-én az építést megkezdi…”

                A nagykátai zsinagóga építése, költségeinek előteremtése jó példát szolgáltatott arra nézve, hogy a századeleji Nagykátán számos közösségi cél megvalósítása a helyi társadalom legteljesebb bevonásával, közreműködésével zajlott. Természetes volt, hogy a zsidó templom építését támogatandó, a rendezvények közönsége soraiban ott találtuk a katolikus vallású városvezetőket, s persze a zsidó vallási közösség tagjait. Elmondhatjuk, hogy ez az építkezés városi „ügy” lett. Itt találkoztunk a megjelenteket, felülfizetést megajánlók névsorában a környékbeli települések zsidó közösségei képviselőivel, az ország számos pontján lakó polgárok széles körével.

Az 1904. július 17-iki számban olvasható tudósítás jelzi, hogy az építkezés 3 hónapja már zajlik: „Panaszos levél. A múlt héten egy levelet kaptunk Lőwi Jakab helybeli bádogostól, melyben elpanaszolja, hogy a most építésben levő izraelita templomnál az építési bizottság, illetve a felekezeti elöljáróság teljesen kizárta a helybeli iparosokat az épülethez szükséges munkák készítéséből. Az elég vastag hangon megírt levél a nyilvánosságnak volt szánva…”

A zsinagóga építéséről szóló következő híradás 1904. augusztus 7-én jelent meg: „Nyári mulatság. Az izraelita jótékony nőegylet által a templom alap javára f. évi július 31-én rendezett nyári mulatság igen fényesen sikerült. (…)Itt említjük meg egyúttal azt is, hogy az új izraelita templom építése immár annyira előre haladt, hogy az első isteni tisztelet a közeli ünnepek alkalmával már benne fogják végezni.”

                Tehát a gyakorlatilag egy nyáron felépült templomépület avatását várja a cikk írója. A valóságban azonban tudjuk, hogy a hivatalos avatásra csak egy év múlva kerül majd sor. Ebben nem is lehet semmi rendkívüli, ugyanis a kívülálló számára a falak felhúzása könnyen sejteti a „mű elkészült…” érzetét. A belső szakipari munkák, a női karzat, a falfestés, a liturgikus eszközök beszerzése és elhelyezése talán még nagyobb feladat lehetett, mint a falak felrakása.

Rituális vérvád, mint a templomépítés „járulékos” eleme

                A Nagykátán építendő emeletes épület (felmagasított belső terű) –ezen minőségében a községnek ezen a helyén egyetlen objektuma- bizonyára megragadta az arra járó parasztemberek képzeletét. Külön tanulmány témája lehetne az, hogy miért szállt fel időtől-időre a zsidó vérvád minden alapot nélkülöző legendája, miért indukál egy ilyen rémhír leszámolást, ritkábban pogromot. Mindenesetre az antiszemitizmus jelenlétére utal az a híradás, melynek gyökere minden bizonnyal a pár évtizede történt, a közvéleményt élénken foglalkoztató tiszaeszlári vérvádhoz vezethető vissza.

                „Rituális gyilkossági kísérlet vádja. Az új izraelita templom építésével kapcsolatban még a múlt hó elején szájról-szájra járt Epresben, hogy egy leányt meg akartak ölni azon czélból, hogy vérével az új izraelita templomot felavassák. A szóbeszéd szerint Palkó Jánosné lánya lett volna a kiszemelt áldozat s hogy Kelemen Sándor járásbírósági hivatal szolga akarta a rituális gyilkosságot elkövetni, a kit erre 4 ezer koronáért béreltek fel. Kelemen Sándor feljelentést tett e hír állítólagos terjesztője ellen F. hó 24-én volt ez ügyben a tárgyalás a mikor temérdek tanút hallgattak ki: azonban a hír állítólagos terjesztője, Palkó Jánosné ellen a hír terjesztés vádja nem lett semmiképpen sem beigazolható s úgy a további eljárást beszüntették.” (1904. augusztus 28.)

                A Nagykátán építendő izraelita templomról a helyi újságban ez volt az időrendben az utolsó híradás. A folyóirat elsősorban anyagi okok miatt –kevés előfizető- 1904. decemberének végén megszűnt, s az újraindításra majd csak 1910-ben került sor. Így nem jelenthetett meg híradás az 1905. szeptemberében megtörtént avatásról sem.

Milyen lehetett a nagykátai zsinagóga?

                Mi lehetett a minta? A tápióbicskei imaház képét ismerjük, a ma már nem álló épület egyszerűségében nem hasonlítható a kátai zsinagógához. Nagykátához legközelebb a tápiószelei, a tápiógyörgyei, a jászberényi templom állott. Vizsgáljuk meg most mindhárom építményt, s az építészeti jegyek alapján próbáljunk levonni következtetéseket.

                A régió legértékesebb –ha állna, országos jelentőségű műemlék lehetne- zsinagógája az 1846-ban épült tápiószelei templom. A barokk portikusszal ellátott klasszicista templom a régió legrégebbi zsidó vallási építménye. Ez a kis ékszerdoboz átvészelte a nagy világégéseket, s csupán az 1944-es holokauszt után –mikor is Szelén is megszűnt a hitközség- bontották el, maradványát alakították át gazdasági épületté. Amikor 2001-ben ezt a templomot kerestem, egy jellegtelen, lapos tetejű raktárépületre mondták, hogy ez volt valamikor a zsidó templom.

                Időben hozzá legközelebb eső templomépítés 1896-ban Tápiógyörgyén történt. A nagykátai templom költségeire is adakozó Györgyei Illés kisméretű klinkertéglából –saját téglagyára termékeiből- épített a Tápió parti településen a kátainál persze szerényebb méretű templomot. A hasonlóság –elsősorban arányaiban- kis jóindulattal felfedezhető az azóta elbontott épületnél.

                A nagykátai zsidó templom építésénél a jászberényi hasonló szakrális építmény jelenthette a tervező számára a legközelebbi mintavételt. Erre utal többek között az építész személye –jászberényi lakos- , az avatásnál jelentős szerepet játszó jászberényi hitközségi képviselet, s nem utolsósorban a két építmény építészeti hasonlósága.

                Nagykáta a Jászság határán fekszik. Amíg néprajzi vonatkozásban, hagyományokban nyomon követhető a két tájegység elkülönülése, eltérő jellegzetessége, addig értelemszerűen nem lehet ez érvényes a szomszédos zsidó közösségek kapcsolatára. Jászberény Nagykátánál jelentősebb, nagyobb történelmi és polgári hagyományokkal rendelkező város. Az 1890-ben avatott templom képét összevetjük a 15 évvel később épített nagykátai zsinagóga látványával, a hasonlóság felfedezhető.

                Elsősorban a homlokzatnál fedezhetjük fel a kapcsolódási pontokat. A háromszögletű timpanonnal záródó oromfal tetején ott találjuk a jellegzetes mózesi kőtáblákat. A homlokzati két szélső fiatorony mindkét templomnál meghatározó látványi elem. A jászberényi zömökebb, vaskosabb. A nagykátai karcsúbb, egyszerűbb, elsősorban látványelemeket tartalmaz, gyakorlati funkciója ezen kívül nincsen. Mindkettő tetején ott találjuk a mór stílus jegyeit viselő két-két toronysisakot, tetejükön a Dávid-csillaggal. A bejárat hármas tagozódása, a három ajtó kétségtelenné teszi a két építmény hasonlóságát.

Milyen lehetett a templom belső képe ?

                Az 1905-ben avatott templomról legkorábbról Weisz Lipót 1907-ben Budapesten nyomtatott zöldes árnyalatú felvételét, képeslapját ismerjük. Az átadás után két évvel készült felvételen megfigyelhető többek között a homlokzatnál a fiatornyok elválásánál mindkét oldalon a beázás nyomai. Egy 1930-as években télen fényképezett amatőr fotón a térség tengelyében látható az impozáns épület, mely valósággal uralja a teret, kiemelkedik az út két oldalán katonás rendben egymás mellett sorakozó földszintes lakóházak közül.

                A belső tér leírása közvetett bizonyítékok alapján végezhető el. Szemtanúk, a vallási szertartások résztvevői –elsősorban Schenk Mariska néni- elmondása, valamint Gazda Anikónak (1933-1990) a magyarországi zsidó templomokat leíró munkája alapján egy valószínűsíthető képet alkothatunk az avatatlan szem számára mindvégig rejtve maradó belső látványról. A jelenlegi épületnek mindössze a tömege adhat némi támpontot, sem külső, sem belső elrendezése és tagoltsága ma már nem utal az eredeti liturgikus jellegre és célokra.

                A bejárati hármas ajtó közül a középső vezetett az előtérbe, majd azon áthaladva a zsinagógiai térbe. A jobboldali ajtón lehetett bejutni a női karzatra vezető lépcsőházba. A baloldali a kamra bejárata, ahol a használaton kívüli tárgyakat, eszközöket őrizték.

                A karzat jelenlétére utal a templom oldalképe. Az alsó ablaksor feltűnő alacsonysága, távolsága a felső ablaksortól az emelvénnyel elválasztott, kettéosztott belső tér kedvezőbb megvilágítását szolgálta. Mariska néni említést tett az előtérben található kézmosóról, mely minden hasonló építményben ott és azon a helyen volt található.

                Az oszlopokkal alátámasztott női karzat csökkenti a belső tér hatását, ugyanakkor a figyelmet mintegy ráirányítja a középen levő tóraolvasó emelvényre és asztalra. Itt történt a tóra recitálása, olvasása. Héber nyelven bima-nak, vagy almenor-nak nevezett emelvényen álló asztal volt a sulhan.

                A Jeruzsálem irányába néző központi fal előtt volt található a tóraszekrény, mely jelképes utalás volt az ószövetségi frigysátorra. Héber nyelven aron hakodes-nek, szent szekrénynek, illetve aron habrit-nak, a szövetség ládájának nevezik ma is minden olyan templomban, hol ezen fontos liturgikus berendezési tárgyak eredeti céljukat betölthetik. Nagykátán is a templom keleti falán állt ez a tóraszekrény, a mizrah. A tóraszekrény díszesen faragott fa ornamentikájára még emlékeztek a szemtanúk. Két oldalt a rabbi és az előimádkozó asztala, illetve széke volt található. (Héber nyelven: omed.)

                A tóraszekrény előtt lógott a mennyezetről a gondviselést jelképező örökmécses, a nér tamid, melynek meggyújtása a templom avatásának napján, 1905. szeptember 27-én történt.

Miért szeptember 27-én ?

                Egy hitközség életében kiemelkedő esemény az, ha templomot épít, s ünnepélyes formában azt felavatja. Több éves gondolatot érlelő elhatározás, az anyagi alapokat megteremtő gyűjtőmunka, s az építés egy éves időszaka után 1905. szeptember 27-én került sor a nagykátai zsinagóga avatására.

                Elsőként ezt az időpontot szeretném elemezni, a dátumhoz köthető mögöttes vallási tartalmat megfogalmazni. A hagyományoknak a zsidók életében nagy szerepe van, s egy nem mindennap történő templomavatás minden valószínűséggel egy meghatározott tartalommal bíró vallási ünnepen történt.

                Hahn István „Zsidó ünnepek és népszokások” c. könyvét tanulmányozva –megkockáztatva a kívülálló, a vallási előírások ismeretében járatlan laikus tévedését- a Szukkot, a harmadik zarándokünnep, a Szimchat Tóra ünnepére datálom az avatást.

                Miért a Szukkott, s miért a Tóra ünnepe?

A zsidók három zarándokünnepe közül az őszi ünnepeket betetőző zarándokünnep talán a legfontosabb esemény. Ez az ünnep a leggazdagabb látványos szertartásokban, jelképekben. Mi az ünnep jelentősége? Ez a szüretnek, a termés betakarításának, az örömnek és a hálaadásnak az időszaka. A Szukkot legfontosabb eleme, jelképe: a sátor. Amikor Izrael népe Egyiptomból kivonult, a negyvenéves sivatagi vándorlását, a bolyongás során megnyilvánuló isteni gondviselést fejezi ki a zsidóknál az ünnepi sátor. „Mert sátrakban lakattam Izrael fiait…” írja a Tóra. Ezekben a napokban a vallásos zsidó közösségek megszakítják megszokott életüket, érzéseiket átadják a múlt felidézésének.

                Lehet a sátornak ez esetben egy másik jelentése is: a 40 évig tartó bolyongás után következik őseik földjére való visszatérés, a Jeruzsálem kőházait felépítő időszak, egy nép újbóli otthonra találása. Egy templomavatás beleillik ebbe a képbe: egy hitközség ideiglenes léte saját zsinagógája felépítésével megszűnik, otthonra talál és lel egy településen belül.

                A Szukkot ünnepkörén belül a Szimchat Tóra, Mózes könyvének a tisztelete a zsidók mélyen vallásos tartalommal bíró örömünnepe. Nagykátán a Tóra új otthont kapott, s beköltözése a templomba a hagyományos ünnepeket még emelkedettebbé tehette. A meglehetősen bonyolult zsidó időszámítást tanulmányozva egy templomavatásra keresve sem lehetne jobb alkalmat kijelölni, mint a Szimchat Tóra, a zsidók szent írásának ünnepét.

Ünnepség Nagykátán

                A templomavatásról egyetlen sajtóanyagot találtam, az „Egyenlőség” 1905. október 8-iki számában. A szűkszavú közlemény, a benne említett nevek és közösségek, a szertartás közölt elemeinek felhasználásával próbálom meg rekonstruálni a nagykátai hitközség kivételesen kiemelkedő ünnepnapját.

                „A nagykátai új zsidó templom szept. 27-én került felavatásra. Az ünnepi istentisztelet, melyre a 32.000 koronába került templomot zsúfolásig megtöltötte a díszes és előkelő közönség, délután három órakor vette kezdetét. Jelen voltak a hatóságok, a járási és városi tisztviselők teljes számban – Dezsőffy Emil főszolgabíró vezetése alatt, a vasút és adóhivatal hivatalnokai, az ipartestület és a kaszinó testületileg, a tanítótestület stb. továbbá a kerület és a környékbeli zsidó hitközségek képviselői…”

                A megjelentek felsorolása egyfelől egy szokványos gesztus, talán közhelynek is minősülhetne. A templom avatása a zömmel nem zsidó vallású, katolikus városvezetés, értelmiségi kör képviselőinek jelenlétében történt. Dezseőffy –az újság hibásan írta a nevét- főszolgabíró jelenléte sem pusztán formalitás. A „Nagykátai Hírlap” korábbi számaiban olvashattuk a járás első emberének a templomalapra –nagyságrendben kiemelkedő- adakozásait. Név szerint nem említi a cikk, de minden bizonnyal jelen lehetett Gemperle Károly főjegyző is.

                „…Mindvégig jelen volt még Keglevich Gábor gr. főrendiházi tag is….”

Az ezidőtájt 57 éves gróf a nagykátai közélet jeles személyisége volt, több megyei egyesület elnöke. Róla és feleségéről tudni kell, hogy igen buzgó katolikusok, a nagykátai katolikus templom akkortájt történő bővítéséhez jelentős pénzadománnyal járultak hozzá. Ma mindketten a nagykátai temető Keglevich-kápolnájában nyugszanak.

                „…A „mátovú”-nak a jászberényi főkántor és kórusa által történő eléneklése után Breuer Soma, a kerület főrabbija tartotta meg emelkedett szellemű, magyar felavató beszédét, melynek befejezéséül fohászt mondott a hazáért, hogy súlyos válságából ősi alkotmányának megcsorbulása nélkül kerüljön ki…”

                A többszörösen bővített mondat három fogalomkörét kell most 110 év távlatából a közérthetőség végett magyarázni és elemezni.

                „Mátov óholecho” – avagy „Mily szépek a te sátraid, Jákob, a te lakhelyed Izrael”. A zsidó vallású emberek így köszöntik az épületbe való belépésük alkalmával a zsinagógát. A cikkben említett jászberényi kórus újabb bizonyítéka a két hitközség közötti kapcsolatnak. Szinte biztos vagyok abban, hogy e napon jelen volt az avatáson Büchler Áron (1839-1914) kerületi főrabbi, az 1850-ben alakult jászberényi hitközség sorrendben második rabbija. Nevéhez fűződik többek között a korábban már említett berényi zsinagóga felépítése is.

                Ami a fiatal nagykátai rabbit illeti, az ő életében sorsdöntő esemény lehetett ez a nap, amikor a messzi Felvidékről immáron örökre Nagykátához kötötte sorsát. Azt hiszem, kevés olyan zsinagóga van Magyarországon, melynek mindössze egy rabbija volt egész fennállása alatt. A nagykátai templom 1905-1944 között működött, melynek így halálig volt vezető lelkésze Breuer Soma. A két háború közötti Nagykátán a virágzó zsidó hitközség tekintélyéhez, megbecsüléséhez járult hozzá a rabbi működése, aki a sorsdöntő 1944-es évet hittársaival megélve és megszenvedve lett áldozata egy embertelen kornak.

                Visszatérve az 1905-ös templomavatáshoz, a cikkben jelzett „válság” némi magyarázatra szorul. Történelemtanításunk átsiklik az „esemény” fölött, vagy nagyon tömören fogalmaz a kort bemutató tananyagában. Mindenképpen fontos és jelentős belpolitikai feszültség volt ez akkoriban, s ennek kiemelt érzelmi hatását az is jelzi, hogy szóba kerülhetett egy avatási beszédben is.

                1904 utolsó hónapjaiban kezdődött az válság-sorozat, mely erősen felzaklatta az országot. Az akkor kibontakozó közéleti feszültség erősödéséhez hozzájárultak a nemzetközi forradalmi események is. 1905 elején elkezdődött választási kampány során az ellenzék igen szervezetten készült az addig hatalmon levő Szabadelvű Párt leváltására. A sztrájkok és forradalmi megmozdulások permanens folyamata tovább növelte a belpolitikai zűrzavart.

                A kormánypárt az 1867-es kiegyezés óta nem szenvedett választási vereséget, mely alapjaiban rázta meg a dualista államalakulatot. A választásokat követő negyedévben – többek között I. Ferenc József merev, kompromisszumokra képtelen politikája miatt – a rend megbomlott, a politikai feszültség fokról fokra nőtt. Az uralkodó felrúgva a magyar alkotmányt, nem a győztes koalíciót, hanem egy parlamenten kívüli erőt, egy un. „darabont” kormányt nevezett ki.

                Az 1905. június 18-án kinevezett kormányt általános elégedetlenség és bizalmatlanság fogadta. A császár és kísérete teljes komolysággal fontolgatta a katonai „megoldást”: teljes mozgósítással, az ország katonai megszállásával egy esetleges felkelés letörését tervezte. 1905. szeptember 15-én, az un. „vörös pénteken” minden eddiginél nagyobb sztrájk és tüntetés színhelye volt a főváros. Ebben a helyzetben, a kibontakozás leghalványabb reményét sem látva beszélt Nagykátán szeptember 27-én az ünnepi szónok az ország „ősi alkotmányának megcsorbulásáról.”

                „…Majd a „nér tomid” (örökmécses) meggyújtása következett, melyet Landesberg Lipót szeghalmi főrabbi végzett, igen szép ima kíséretében…”

                Az isteni gondviselés szimbóluma 1944 nyaráig jelezte a híveknek a mindenható jelenlétét. Az örökmécses meggyújtása: életet lehelni az építménybe, a kövekből a „bész hakneszesz”, a gyülekezet háza lesz. Akit erre a szerepre felkérnek, az jelkép, az nagy megtiszteltetés. Az 1848-ban született Landesberg Lipót a nagykátai rabbi szülőföldjén, Galgócon látta meg a napvilágot. A felkérésben talán ez is szerepet játszhatott. A Nagyváradon és Bécsben tanult rabbi édesapja is a zsidó hitélet jeles alakja volt. Lipót fia, az örökmécses meggyújtója maga is folyóiratot szerkesztett, könyvet is írt. Több jel mutat arra –lásd az első nagykátai rabbi életét, ahol Landesberg Lipót apja, Izsák volt a kátai rabbi egy ügyében ítélkező vallási bíróság elnöke-, hogy a szeghalmi rabbi jól ismerhette a nagykátai hitközség életét, a hitközség vezetőit.

                Kátai Szilveszter tanár úr összegyűjtötte az 1944-es holokauszt nagykátai áldozatainak névsorát. Ebben olvashatjuk, hogy a 65 évesen mártírhalált halt nagykátai rabbi felesége volt az ugyancsak 65 éves Landesberg Zseni. (Fiuk, a később neves író, Baráth Endre munkaszolgálatos volt, s így nagyobb esélye volt az életben maradásra.) Az örökmécsest meggyújtó Landesberg Lipót valószínűleg így rokoni kapcsolatban állhatott Breuer Somával.

                „…Az ünnepély méltó befejezéseként a városi dalárda a Himnuszt énekelte. – Úgy a templomépítés, mint a fölavatási ünnep sikere körül nagy érdeme van Österreicher Jónás hitközségi elnöknek, ki már több mint 30 esztendeje áll a hitközség élén.”

                A tudósítás befejező mondata –ismerve az előzményeket és a részleteket – nem holmi kötelező udvariassági gesztus, hanem őszinte elismerése egy, a közösségért oly sokat tett, tevékeny ember áldozatos munkájának. Az avatás után pár évvel bekövetkezett halála után a legtekintélyesebb nagykátai zsidó család befolyása megszűnt. A két háború közötti gazdacímtárak, a települési „ki-kicsodák” már nem említik az Östreicher család nevét. Megtaláltam a zsidó temetőben az Östreicher család sírkövét, melynek további három tagja, a testvérek: Lipót (1868-1929), Miksa (1873-1935), József (1867-1938) játszottak meghatározó szerepet még a hitközség életében.

A nagykátai zsidó hitközség és a zsinagóga szerepe 1944-ig

                Az 1905. szeptember 27-én felavatott templomban 1944 nyaráig zajlott szabályos hitélet. Ez az időszak a nagykátai zsidóság egyik legtermékenyebb szakasza. A mezőváros életében továbbra is fontos és meghatározó szerepet játszottak a zsidó származású kereskedők, orvosok, ügyvédek, gazdák, mesteremberek.

                A hitközség gyarapodása a zsinagóga mellett az egytanerős iskola, tanácsterem felépítésében is megmutatkozott. Az I. világháborúban a város 40 zsidó lakosa vett részt, s közülük hárman haltak hősi halált. Az 1941-ben megjelent „Magyar hadviselt zsidók aranyalbuma” c. kiadvány felsorolta a Nagy Háborúban kiemelkedően szereplő zsidó katonákat. A 12. oldalon Nagykátáról Nagy Gyula, Földes Pál, Sebestyén Ferenc, dr. Schreiber Izsó, Schwartz Vilmos, Székely Imre, Lévai Emil szerepelnek mint példásan helytálló hadfiak. A könyv megjelenésének dátuma is jellemző: akkor történt a kiadás, amikor törvénnyel fosztották meg a magyar zsidók jogát egy új világháború kezdetén a haza fegyveres szolgálatától.

                1920-ban adták ki a Zsidó lexikont, melynek szerkesztőbizottságában a nagykátai rabbi neve is szerepelt. „Békésen fejlődő kongresszusi hitközség nagyon megszenvedte a forradalmi időket. A csőcselék nem csak a hitközségi tagok és a rabbi házát, de a templomot is feldúlta és kifosztotta, úgy hogy pár évbe telt, míg a hitközség a súlyos károkat kiheverte.”

                1920-ban kezdődött meg a polgári iskolai oktatás, melyben kötelező tanrend szerint működött a felekezeti hittantanítás. Három vallás: a katolikus, a református, a zsidó vallás hitoktatása valósult meg. 24 évig Breuer Soma volt a zsidó diákok hitoktatója. Egy polgári iskolai tabló őrizte meg számunkra a nevezetes rabbi arcképét.

                A nagykátai anyakönyvi kerülethez tartozott ezidőtájt Tápióbicske, Tápiószentmárton, Tápióság, Pánd, Tápiószecső, Kóka, Tóalmás, Szentlőrinckáta és Szentmártonkáta összesen 600 fős zsidó közössége. 1920-ban már Spitzer Aladár a hitközség elnöke, akinek nevéhez a Nagykáta és Vidéke Takarékpénztár Rt. megalapítása és irányítása fűződött. A lexikon is megemlíti, hogy „Aczél Mihály ugyancsak mintaszőlő gazdaságot létesített.”

                A város felekezeti megoszlásában 1920-ban 276 fő –ez volt a zsidók nagykátai jelenléte során a legmagasabb arány-, 1930-ban 253 fő volt izraelita vallású. Ezekben az években a zsidó vállalkozók, kereskedők, vendéglősök száma elérte Nagykátán az 50 főt.

                A nagykátai zsidó származású polgárok között az időközben városi képviselővé választott Aczél Mihály tűnt ki kezdeményezőkészségével, fáradhatatlan aktivitásával. Az 53 holdon gazdálkodó kisbirtokos ügyvéd a kisváros mindenese, sok-sok létesítménye, vállalkozása kigondolója és megalkotója volt. „Egy páratlanul gazdag és tevékeny életpálya 1944-ben Auschwitzban ért véget. Ha van a sorsnak igazságtalansága, akkor ez a halál az volt.” – írtam halálának 50. évfordulóján 1994-ben a „Nagykátai Újság”-ban.

                A két háború között a nagykátai zsidó társadalom legtekintélyesebb tagjai voltak: Alstock Félix és Gyula, Bleier Jenő, Braun Jenő, Braun István, Preisz Pál, Preisz Soma, Schwarc Jakab és Vilmos, Stern Izidor, Spitzer Aladár, Tusák István.

                Az 1930-as évek vége, az 1940-es évek első fele a zsidók jogai korlátozásának, a végső fizikai megsemmisítése előkészítése jegyében telt el. A nagykátai választókerületnek a nyílt antiszemitizmusáról hírhedt, egy ideig a nyilasok sorait gyarapító dr. Matolcsy Mátyás lett az országgyűlési képviselője.

                1941. novemberében a nagykátai székhelyű 101. Honvéd Kiegészítő Parancsnokság élére Muray-Metzl Lipót alezredest állították. 1942. áprilisától a 17-65 év közötti zsidó és baloldali férfiak közül sokan kaptak behívót Nagykátára. Az egykori vásártéren –a mai óvoda helyén- barakkok épültek, de kialakítottak szálláskörleteket –földre hintett szalma- a mai Mátray Gábor Általános Iskola tantermeiben is. Az ország egyik leghírhedtebb munkaszolgálatos bevonulási központja kétes hírnevet kölcsönzött a kisvárosnak.

                Magyarország német megszállása után 1944. április 5-től az egész országban sárga csillag viselésére kötelezték a zsidókat, majd nemsokára megszületett a döntés a gettókba telepítésről. Nagykáta viszonylag nagy létszámú zsidó lakossága mellett a gettó helyének kijelölésében szerepet játszott a kisváros régióközpont szerepe, a közlekedési csomópont jellege. Így 1944 májusában több mint 600 környékbeli –Gyömrőtől Tápiógyörgyéig- zsidót telepítettek a mai Ady Endre út és a Damjanich utca zsidó házaiba. Talán ekkor, 1944 májusában volt utoljára istentisztelet a kátai zsinagógában. Sárga csillaggal megjelölve

                A gettót júliusban ürítették ki. Előbb a monori gyűjtőtáborba, majd Miskolcon keresztül Auschwitzba érkeztek a szerelvények. Monor, a második stáció A 200 nagykátai zsidóból –a férfiak egy része a munkaszolgálatnak „köszönhetően” elkerülte a deportálást- 154 fő Auschwitzban, 6 fő Mauthausenben, 1 fő Bergen-Belsenben pusztult el. A legtöbben már 1944. augusztus 15-én meghaltak, így az utolsó nagykátai rabbi és felesége és Aczél Mihály is. Az első szelekció eredményeként életük végállomása nem a nagykátai temető, hanem a halálgyár krematóriuma volt.

A munkaképes fiatalok közül mindössze 7-en maradtak életben. A holokauszt utolsó Nagykátán lakott túlélője a 2003-ban elhunyt Sauer Lászlóné sz. Schenk Mária volt. Nagykátai volt az ugyancsak túlélő Bernáth László újságíró, kinek sorsa kicsit Kertész Imre „Sorstalanság” c. műve által inspirált „Időmozaik” c. könyvében –melynek bemutatója a templomavatás 100. évfordulóján, 2005. szeptember 27-én volt- olvasható.

A hitközség megszűnte, a zsinagóga pusztulásának stációja

                A gettó létesítésekor a nagykátai zsidó családok ingóságait a zsinagógában gyűjtötték össze. Amikor kiderült, hogy az elhurcoltak többsége nem tér többé vissza, a nagykátai lakosok a templom ajtaját feltörték, s az ott talált értékeket széthordták. Szemtanúk elmondása szerint a csodálatos szépségű csillárt hintának használták, s a zsinagógából minden mozdíthatót elvittek. Amikor az épület kiürült, ablakait betörték, megkezdődött a kerítés bontása. A míves rácsokból egy kátai lakos saját házának kerítése épült meg.

                A JOINT – a Zsidó Világkongresszus 1949-ben kelt felmérése alapján, Nagykátán 33 zsidót regisztráltak. Ekkor a hitközség elnöke Bernáth Arnold volt, s ebben a minőségében az utolsó nagykátai vallási vezető. A kongresszusi hitközséget már csak szórványnak minősítették, s a Hitéleti Bizottság azt 1950-től a Budapesti Községkerülethez csatolta. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a nagykátai hitközség működése és önállósága 90 évig, 1860-1950 között tartott. Az megszűnésről szóló döntés pontosan azon a napon jelent meg az újságban, amikor az „Új Élet” 1950. október 19-én hírt adott a temetőben felállított nagykátai mártír emlékmű avatásáról. Minden bizonnyal a megszűnésről szóló határozat kihirdetése a gyászoló és emlékező hozzátartozók, a túlélők előtt történt.

                A Nagykátai Földhivatalban talált 2302.sz. tulajdoni lap első bejegyzése 1952-ben kelt a „Nagykátai Izraelita Hitközség vétel jogcímén 841/1952 sz.” címen. A megszűnt önálló hitközség egykori tagjai számára kétségtelen, hogy terhes lehetett a gazdátlan, állagában egyre jobban romló épület. A tulajdoni lap második bejegyzése szerint 1955-től vétel útján került a tulajdonjog a Földművesszövetkezetek Járási Központja javára. Az átvétel katasztrofális következményekkel járt. Az épületről elbontották az összes jellegzetes elemet: a fiatornyokat, a bejárati ajtókat, a díszes ablakokat. A belsejét kétszintesre alakították: az emeleten irodákat, a földszinten éttermet létesítettek. Az eredmény: egy jellegtelen kockaépület az 50-es évek stílusában. Ráday Mihály egyik városvédő műsorában –melyben a zsinagógák hasznosításáról volt szó- elrettentő példaként említette a nagykátai templomot.

                A harmadik tulajdonosváltás -5001/1958 Nagykátai Földművesszövetkezet – az épület funkciójában nem jelentett változást. Az étterem az 1960-as évek végén megszűnt, emeletén a szövetkezet bazársori új székháza felépültéig működtek még az irodák. Az „Aranyszarvas” étteremnek a város központjában való megnyitása, vele szemben a Bazársor legszélső traktusának az emeletráépítése során létrejött új irodaház azt eredményezte, hogy egy ideig üressé vált az egykori templom erősen átalakított épülete. (A Bazársort, Nagykáta jellegzetes városképi építményét zsidó kereskedők építették a századforduló után.)

                Miután a tulajdonjog nem változott, az irodák és az étterem kiköltözése után bútoráruház, egyik felében kocsma lett az egykoron vallási célokat szolgáló épület. A 102 négyszögöles alapépítmény és a 130 négyszögöles udvar utolsó tulajdonosa 1999. szeptember 15-től az Oktáv Üzletlánc Ipari és Szolgáltató Rt., valójában a korábbi tulajdonos ÁFÉSZ jogutódja lett. Az épület 15 éve üresen áll. A környékbeli gyerekek céltáblájaként ablakait betörték. A mellette, az utca másik oldalán álló egykori zsidó iskola terme is üresek, az „L” alakú épület új funkcióra, hasznosításra vár. Ez az épület ezt megelőzőleg sokáig a Váci Mihály Általános Iskola kisegítő tagozatának adott helyet.

                E sorok írójának a lehetőségei minden tekintetben korlátozottak, amit tehetett, azt megtette: 2005-ben a centenárium alkalmából felhívta az illetékesek figyelmét, hogy legalább kegyeleti-várostörténeti mementóként a 100. évfordulón emléktáblával jelöltessék meg az egykori templom épülete. Javaslatom nem talált meghallgatásra, a tábla nem készült el. Annak ellenére, hogy az országban ezt hasonló esetben sok településen megtették.

Megemlékezés a zsinagóga építésének 100. évfordulóján

                A Mátray Gábor Általános Iskolában működő történelem-és honismeret szakkör, illetve Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat nagyjából 2000-től kezdve kezdett el foglalkozni Nagykáta zsidó történelmével. A motivációt az iskola történelméből fakadó indíték, az oktatási intézmény falai között működő munkaszolgálatos bevonulási központ adta, illetve az a tény, hogy Nagykáta ez irányú várostörténetével ez idő tájt senki sem foglalkozott. 2001-ben elkészítettük első pályázatunkat a MAZSIHISZ Oktatási Osztálya kiírása alapján, s ebből szerkesztettük a „Szakköri Lapok” 28. számát „Zsidósorsok Nagykátán” címmel. A pályázat kedvező fogadtatása inspirált minket arra, hogy a megkezdett munkát tovább folytassuk.

                Amikor 2004-ben láttuk, hogy az elkövetkezendő évben esedékes templomépítési centenáriumnak nincs igazi gazdája, magunkhoz vettük a kezdeményezést. Napra pontosan száz évre, 2005. szeptember 27-én szerveztünk meg az emléknapot. Az emléknapon az érdeklődőkön kívül számos, országos zsidó szervezet, oktatási intézmény képviselője vett részt.

                Az emléknap első programja a zsidó vallásról és szokásokról szóló beszélgetés volt, melyben Róna Tamás rabbi és Bernáth László újságíró, holokauszt túlélő voltak a segítségemre. A termet egy alkalmi kiállítás képeivel dekoráltuk, melyben a templomépítés és a nagykátai zsidóság életének dokumentumait tártuk a vendégek elé.

                Az egy órás kötetlen –s a hallgatóság részéről nagy figyelemmel kísért- beszélgetés után a résztvevők átsétáltak a közelben levő egykori zsinagóga épületébe. A megemlékezés egyházi részét három egyház, vallási felekezet –katolikus, református, zsidó- papja, lelkipásztora, rabbija celebrálta. Az emléknap ezen részében jelen volt Bodrogi Györgyné polgármester is.

                Visszaérve a művelődési házba, az emléknap programja folytatásaként a zsidó kultúra alkotásaiból összeállított kis kamaraműsor került bemutatásra. Vers, ének, zenemű hangzott el zsidó származású szerzők műveiből a hagyományőrző csapat tagjainak, a Liszt Ferenc Alapfokú Művészetoktatási Intézmény oktatóinak, növendékeinek előadásában.

                Azt ezt követő előadásom címe: „A nagykátai zsidó templom építése és a városi zsidó közösség a századforduló idején” volt. Mondandómat a mögöttem kiállított tablók segítségével szemléltettem.

                Bernáth László újságíró az utóbbi években többször volt vendége a csapatnak, s mint a holokauszt túlélője, a szemtanúk hitelességével tudok beszélni a megpróbáltatások éveiről. Az utolsó túlélő Részben ezen élményeit is tartalmazta megjelent új könyve, az „Időmozaik”, melynek nagykátai ősbemutatója zárta az emléknap programját. A könyvbemutatóban a moderátor szerepét a könyvkiadó részéről Gáspár Ferenc látta el. A beszélgetés után sokan megvásárolták a művet, amit aztán a szerzővel dedikáltattak is.

                Az emléknap a Tápiómenti 2 Hetesben, az országos zsidó sajtóban, a Zsidó Egyetem, a könyvkiadó honlapján kapott megtisztelő sajtóvisszhangot. Az Országos Zsidó Egyetem honlapján Róbert Péter publikált részletes beszámolót.

                A nagykátai templomépítés 110. évfordulójáról a kátai zsidó temetőben 2015. június 21-én megtartott mártír istentisztelet után történt megemlékezés.

                                                                                                  Basa László

IRODALOM

-          Egyenlőség, 1905. október 8.

-          Zsidó lexikon. 1920. http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/0530.html

-          Magyar hadviselt zsidók aranyalbuma. 1941.

-          Új Élet, 1950. október 19., 2005. szeptember 1., 2005. szeptember 15.

-          Bernáth László: Időmozaik. Coldwell Könyvek, 2005.

-          Kubinyi András - Gazda Anikó: Magyarországi zsinagógák. Műszaki Könyvkiadó, 1989.

-          Klein Rudolf: Zsinagógák Magyarországon 1782-1918. TERC Kft., 2011.

-          Zsidósorsok Nagykátán. Szakköri Lapok 28. A nagykátai Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat kiadványa. Szerk.: Basa László. 2001.

-          Róbert Péter : Emléknap Nagykátán. http://pr-zse.hu//hirdetes/nagykataemleknap2005.htm

-          Basa László: Száz éve avatták fel a nagykátai zsidó templomot. Nagykáta zsidó történelme II. Pályázat a MAZSIHISZ kiírására. 2006.

-          A zsinagóga avatásának 100. évfordulója. Váci Híradó, 2005. december.

-          Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások. Makkabi, 1997.

-          A Nagykátai Hírlap 1900-1904 közötti lapszámai.

-          Basa László: Nagykáta történelmének része… Nagykátai Újság, 2001. június.

-          Basa László: A nagykátai zsinagóga centenáriumára. Tápiómenti 2 Hetes, 2005. szeptember 15.

-          Bernáth László könyvbemutató. http://www.tereasz.hu//include/nyomtat.php?cikk id-8735

-          Basa László: A zsinagóga avatásának 100. évfordulóján visszatért Nagykátára a 108 558-as számú táborlakó. Tápiómenti 2 Hetes, 2005. október 13.

-          Basa László: Adatok a Nagykátán 1905-ben épített zsidó templom történetéhez. Kézirat, 2005.

-          Zsinagóga. https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsinagóga

-          Basa László: A nagykátai zsidóság története a kezdetektől 1944-ig. Kézirat, 2005.

-          Basa László: Az utolsó túlélő. tapiokultura.hu, 2014. január 28.

-          Basa László: Valamikor ők is Nagykáta polgárai voltak. tapiokultura.hu, 2014. április 14.

-          Basa László: Sárga csillaggal megjelölve. tapiokultura.hu, 2014. május 22.

-          Basa László: Monor, a második stáció. tapiokultura.hu, 2014. november 17.

-          Köszönöm Bihari József észrevételeit, tanácsait.