A Tápió mente kollektív történelmi öröksége a szabadságharc tavaszi hadjáratának 1849. április 4-iki tápióbicskei ütközete. Az utókor emlékápolásában kiemelkedik a két leginkább érintett település: Tápióbicskének és Nagykátának időnként a sokszor egymás illetékességét is megkérdőjelező  törekvése. Ahogy a magyar honvédek és a horvát határőrök véres összecsapásának megvan az utókor által gondozott és szépen gyarapodó irodalma, úgy az emlékápolás története –melyben ma már példás együttműködés jellemzi a két szomszédos település önkormányzatát és civil szervezeteit – is megtöltene ma már egy önálló kötetet. Ebben a képzeletbeli  hagyományőrző pantheonban előkelő hely illeti meg Tápióbicske egykori bíráját, Fehér Istvánt (1825-1899). KÉPEK

Hol sírjaik domborulnak…

Az ütközet magyar halottait Kossuth utasítása alapján egyéni sírba ott temették el, hol életüket adták a hazának. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke április 5-én Jászberényből érkezett Nagykátára és a csatatérre. Kossuthnak a Keglevich kastélyból e napon keltezett leveléből idézek: „Tegnap nagyon lehangolt futásnak eredt az ellenség, mert 24 óra múlva nekem kellett a csatatéren hagyott halottainak eltemetéséről gondoskodni, kiknek soraiban kísérőim elhagyott sebesültet is találtak…”

Az ütközetet követő években, térségünkben három csoportba sorolható módon találjuk meg az elesett honvédek, illetve a másik oldalon álló harcosok nyughelyét. Tömegsír létesült a Sági út mentén, fölötte az un. „Riedesel-kereszt”-tel. A nagykátai temetőben a hadikórházban elhunytak jelképes sírhantjain  mindössze két névvel ellátott sírjelet találunk. (Farkas Miklós honvédhadnagy és Pilaszanovich Béla huszárhadnagy) Tápióbicske határában a Rákosi Viktor által vizionált „korhadt fakeresztek” valójában mezőgazdasági megművelés alatt álló területeken levő elszórtan elhelyezkedő sírokat jeleztek. „Az elesett katonákat a helyszínen, a falu alatti homokbuckákon, a Tápió két partján és a Sági úti szőlőkben temették el, zömmel egyenként, külön sírokban” – írja Szabó Attila a magyar állam millenniuma alkalmából megjelent könyvsorozat, a „Száz magyar falu” Tápióbicskét bemutató kötetében.

Korhadt fakeresztek

1899-ben jelent meg Rákosi Viktor (1860-1923): Korhadt fakeresztek c. elbeszéléskötete, mely a XX. század első felében a magyar ifjúság egyik legtöbbet forgatott, amolyan kötelező olvasmánya lett.

„…Egy holdvilágos tavaszi estén Nagykátáról Pándra mentem parasztszekéren. Szalmán fekve szundikáltam, amikor a kocsi megállt.

-          Hol vagyunk?

-          A Tápió hídja előtt.

… Ott álltunk a tápió-bicskei csatasíkon. A hold sárga fénye vonta be két oldalt a mezőt. És amint fölemeltem a fejemet, a sárga fényben újra megjelentek a korhadt fakeresztek, a behorpadt sírok…egy…tíz…S mikor fölugrottam és szétnéztem, szemem előtt, jobbra és balra, előttem és mögöttem a névtelen halottak keresztjeinek százai, ezre sorakoztak egymás mellé…minta tekintetem előtt megnyúlt volna a határ…a végtelenségbe láttam…az egész ország megnyílt előttem…s a meredek bércekről, a csöndes völgyekből, erdők alól, patakok és zuhatagok mellől névtelen fakeresztek tárták felém száraz, fekete karjukat…”

Az egykori tápióbicskei csatatér korhadt fakeresztjei az 1867 után kibontakozó emlékápolás és múltba néző hagyományőrzés egyfajta szimbólumai lettek. Ahogy múlik az idő, kopik a kegyelet, s Tápióbicske falu elöljáróságának szembe kellett nézni az egyre több lakos által felvetett problémával: mi legyen az egyedi honvédsírokkal ?

A földeket művelő parasztember számára zavaró volt a szántóföld közepén elterülő hant, azt kerülgetni kellett az ekével. Valljuk be őszintén: Kossuth korabeli utasítása nem volt jó döntést, a holtakat –miként tették azt Nagykátán- a temetőben kellett volna elhantolni. (Ettől függetlenül ez sem garancia arra, hogy az utókor nem számolja-e fel a honvédsírokat. Erre a nagykátai temetőben is találunk több példát.)

A döntés joga az elöljáróság vezetőjének, Fehér István bírónak a kezében volt. Koránál fogva neki még lehettek személyes emlékei a nevezetes csatáról, hiszen 1849-ben már 24 éves volt. A döntés megszületett: a porladó csontokat a korhadt fakeresztek alól fel kell szedni, s azokat egy közös sírba kell temetni. Nem történt meg az egyéni sírok teljes felszámolása, hiszen az ezredforduló után is találunk arra utalást, hogy a Tápió két oldalán egyre fogyatkoznak a mezőn található honvédsírok. Ezen hantok alól összegyűjtött csontokat helyezték el végül egy csontkamrában az 1910-ben felavatott honvédemlékmű alá. Ezzel végleg megszűnt a Rákosi Viktor által vizionált romantikus világ.

Azt már utólag csak sajnálni tudjuk, hogy ezekből a fakeresztekből ereklye gyanánt egy sem maradt meg, mint ahogy a történelmi fahíd egyetlen szilánkja nem élte túl az átépítést. Ma egy ilyen helyzetben nyilvánvaló, hogy védnökség alá helyezett nemzeti emlékhelyet csinált volna a kegyelet. 1882-ben gyakorlatiasabban gondolkodtak eleink, s magának az ütközetnek sem volt még egy központi emlékhelye a Tápió partján. Az első csataemlék 1897-ben, az un. Gerenday-féle „ötgolyós” obeliszkkel születik majd meg.

Fehér István származásáról nem sokat tudunk. A nevét viselő művelődési ház honlapján „nemesi származású polgár” –ként szerepel. Ha megnézzük Tápióbicske közbirtokosainak 1865-ös listáját, abban mindössze Fehér Benedek szerepel. Ezzel szemben a volt úrbéres földek 1865-ös tulajdonosainak négy csoportra osztott listáján az első kategóriában, az „egy-és annál nagyobb telkesek” csoportjában megtaláljuk Fehér Istvánt. Ez alapján egy tehetős parasztgazda lehetett a falu első emberének választott személy. A bírói tisztség betöltéséhez különben nem volt szükség nemesi címre és ősökre. Egy 1770-es lista tartalmazza a település úrbéreseit, ahol báró Hellenbach János birtokán levő jobbágyok és zsellérek között ott találjuk Fejér András nevét.

Fehér István bíró és felesége, Csikós Terézia költségén, a falu szélén, a Nagykátáról Bicskére vezető országút mentén létesített fehér kereszt ma már a település belterülete. A keresztnek 1882-ben történt avatásáról feljegyezték, hogy annak egyházi részét az a Schmidt János celebrálta, aki tábori papként résztvevője volt a tápióbicskei ütközetnek. Úri község plébánosa később 1888-1895 között a közeli Tápióság község egyházának  vezetője lett. Az ünnepélyes felszentelésen ott volt az a Blahúz András és Susztár Illés, akik honvédként ugyancsak résztvevője voltak az 1849-es összecsapásnak. Blahúz Andrásról tudni vélik, hogy ő volt az a honvéd, ki lebeszélte Damjanichot arról, hogy a Tápión gázlót keressen, mondván „mindnyájan odaveszünk minden haszon nélkül”.

A kereszt talapzatán olvasható: „A szabadság harczban 1849. évi április hó 4-én elesett honvédek emlékére emeltette Fehér István és neje Csikós Terézia” A négyzetes oszlopot formázó talapzat dél felőli mezőjében ismeretlen szerzőtől származó versezet található: „Szabadságtól lelkesülve/ Rohant a honvéd a győzelemre/ Kik hősi halált itt haltatok,/ Áldás, dicsőség rajtatok.”

A bicskei bíró alapítványa

Fehér István bíró alapítványt tett azzal a tartalommal, „hogy amíg Tápióbicskén magyar gyermek él, minden év április 4-én kapjon egy zsemlét, emlékeztetve arra, hogy „azt a földet, mely nekik a fehér kenyeret termi, a magyar hősök vére öntözte.”” Az alapítvány különben egy meghatározott földterület jövedelmének a felhasználásáról intézkedett.

„Ettől fogva vált a falu legnagyobb ünnepévé április 4-e. A hagyomány szerint azóta ezen a napon a honvédszobornál ünnepségre kerül sor, és az iskolaudvaron zsemleosztásra. Annyira fontosnak tartották a bicskeiek a részvételt, hogy „aki félhalva is volt, az is elment az ünnepélyre.” Az iskolások reggel nyolckor megjelentek az iskolában, ünneplőben: a leányok magyaros ruhában (fehér szoknyában, szegélyén nemzetiszín szalaggal, fehér kötényben, szintén szalaggal díszítve). A fiúk nemzetiszínű szalaggal körülvett kalapban, csizmában, fehér ingben és mellényben vettek részt az ünnepségen. Az iskola igazgatója megemlékezett a csatáról és a zsemleosztás hagyományáról. A Kossuth-nóták éneklése közben az ifjúság megkoszorúzta a „Fehér keresztet” és a „Vaskeresztet”, (és 1927-től) az első világháborús emlékművet. Ezután visszamentek az iskolába, és megtörtént a zsemleosztás, majd a temetőben Fehér István sírjának megkoszorúzása. A távoli honvédszoborhoz nem mentek ki, az összegyűjtött koszorúkat egy lovas kocsi vitte ki oda.” – írta a meggyökeresedett hagyományról Szabó Attila.

Tápióbicske számára 1945 után külön gondot jelentett, hogy a mindenkori április 4-ike egy másik „ünnep” pirosbetűs jelzete lett a naptárban. Nekik még valahogy elnézték, hogy a szovjet csapatok győzelme mellett a magyar fegyverek diadalát is ünneplik ezen a napon. A zsemléből időközben „hazafias bukta” lett, s az úttörők a tápiószecsői honvédség pirotechnikai asszisztálása mellett az országutat és a Tápiót átívelő betonhídon megrendezték a jelképes hídi-csatát is. Ennek a hagyományápolásnak a gazdája a Földváry Károly Általános Iskola lett.

A zsemleosztás hagyománya az elmúlt évek során amolyan „kötelező” paneljévé vált az újságíróknak. A gyermekeknek szóló irodalom jeles művelője, Balogh Béni „Szépen szálló sólyommadár” c. mondákat tartalmazó könyvében ugyancsak említi Fehér István bíró alapítványát. Nem volt ez mindig így. Egy 1975-ben megjelent, Pest megye településeit bemutató kötet Tápióbicskét bemutató fejezetében az alábbi sorok bizonyára sokak számára „felismerhetővé”, egyéni sajátosságai megismerésére alkalmassá tették a települést: „Nemrég indult be a zárt rendszerű, magas állományú, új sertéstelep – 25 millió forint befektetéssel. Anyakoca nevelés, hízlalás és értékesítés – ez utóbbi az Állatforgalmi Vállalat közbeiktatásával…” Ezeket a sorokat olvasva bizonyára sokan döntöttek úgy: Tápióbicskére mindenképpen el kell menni, ott valami különleges hagyomány él.

A bíró emléke

Tápióbicske önkormányzata a díszpolgári címhez adományozza Szórádi Zsigmond (1962- ) szobrászművész: „A zsemleosztás apoteózisa” c. plasztikáját, melyen Fehér bíró alakjának amolyan stilizált megformálása figyelhető meg. Magáról a derék bíróról különben nem maradt fenn képi ábrázolás.

Szórádi Zsigmondnak Nagykátán 3 köztéri alkotása található: az 1993-ban avatott II. világháborús mementó, az 1956-os forradalom emlékműve, s legfiatalabb a 2010-ben avatott  turulos Trianon emlékoszlop.

A nevezetes ütközet 150. évfordulójának évében, 1999. augusztus 20-án a bicskei művelődési ház felvette Fehér István nevét. Az 1971-ben 2,6 millió forintos költséggel elkezdődött építkezés a menet közben szervezett társadalmi munkával egy 5 milliós értéket hozott létre. 1994-ben 7,5 millió forintból történt az épület felújítása. Az épületben több, a tápióbicskei ütközet emlékápolásában szerepet kapott képzőművészeti alkotást és értéket találunk. Megtekinthetjük pl. Oláh Szilveszter (1947- ) Káván lakó szobrászművész 1848-49-es témájú kisplasztikai és érem sorozatát, illetve a hídi csata ólomkatonákból kirakott terepasztalát.

A nagykátai hagyományőrzők Kossuth Lajos csapata tavaly ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját. A gyermekcsapatok programjában kiemelt szerepet kapott 1848/49 és a tápióbicskei ütközet emlékápolása. Ennek a sokszínű tevékenységnek fontos eleme, hogy a csapatkirándulások során rendszeresen felkeresik a nevezetes ütközet emlékhelyeit, ahol a gyerekek autentikus helyszínen emlékeznek és hajtanak fejet a honvédek áldozata és helytállása előtt. Ha arra járunk, mindig megállunk a Fehér kereszt előtt, elmegyünk a bicskei temetőbe Fehér bíró sírjához, tevékeny résztvevői vagyunk a két szomszédos település: Tápióbicske és Nagykáta 48-as vonatkozású megemlékezéseinek. Nekünk már véletlenül sem jut eszünkbe, hogy feltegyük a korábban sok keserűséget okozott – a korábban is felesleges és értelmetlen- kérdést: kinek van joga 1849. április 4-ét ünnepelni ?

Basa László

IRODALOM

-          Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek. 1899.

-          Szabó Attila: Tápióbicske. Száz magyar falu könyvesháza. 2000.

-          Tápióbicske. Kiadta a Tápióbicske Barátainak Köre 2000-ben.

-          Hermann Róbert - Kucza Péter: 1848-1849. Szabadságharc a Tápióvidéken. A tápióbicskei ütközet. Nagykáta, 2002.

-          Balogh Béni: Szépen szálló sólyommadár. Delfin Könyvek. Móra, 1981.

-          Új Dobszó, 1999. október.

-          Békés István: Pest megyei barangolások. Kossuth, 1975.