„Emlékezni hívtuk ma ide Önöket, emlékezni a 2. magyar hadsereg tragédiájára, amelynek katonái a volt Szovjetunió területén, a Don folyó mellett embertelen körülmények között vívott harcok során vesztették életüket. Tisztelgünk az elesettek, a hadifogságba kerültek és a tengernyi szenvedés, viszontagság után hazatérők előtt.” –kezdte beszédét 2015. január 15-én Dorner Gábor nagykátai polgármester a doni-áttörés 72. évfordulója tiszteletére szervezett megemlékezésen. Képek

„Pannónia, ne feledd a halottaidat, mint vádlók élnek ők!….ez a figyelmeztetés előre és visszahatóan a magyar múltunkra emlékezés örök érvényű parancsát is megfogalmazza. Nemzeti történelmünkben sajnos több a gyásznap, mint az örömünnep. Tele vagyunk sebekkel, fájdalommal. A magyar állam több mint ezeresztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. Történelmünk leggyászosabb és legértelmetlenebb vesztesége az 1943-as doni katasztrófa…” – mondta ugyanitt dr. Molnár István három éve, 2012-ben a Doni-áttörés évfordulóján rendezett nagykátai főhajtáson.

„Nem örömünnep a mai nap. Egy olyan időszakra emlékezünk, amely sokáig a magyar történelem árnyékos oldalain nyilvántartott események sora volt, és ma is sok ezer magyar család személyes tragédiája. Szinte mindenkinek van olyan felmenője –nagyapa, dédnagyapa-, aki a Don kanyarban áldozta életét, vagy sebesülten, illetve hosszú szovjet fogság után tért csak haza.”- mondta 2015-ös emlékbeszédében a nagykátai városvezető.

„A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a –40 fokos orosz télben. Ez volt a magyar hadtörténet legnagyobb véráldozata, idegen földön, idegen érdekekért még ennyi hazánkfia nem veszítette életét, magyar katona a keresztes háborúk óta nem harcolt ilyen messze a hazájától. A doni tragédia nem csak az áldozatok, de sok-sok tízezer magyar család tragédiája is volt…”

Személyes történelem

A történelem személyes élményként való megjelenítése növeli, fokozza annak érzelmi hatását: „Gyermekként magam is sokszor hallottam a történetet anyai nagyapámtól, amikor sógoráról, Bógyi bácsiról mesélt, akit elvittek a nagy háborúba, s aki soha nem tért vissza onnan. Én még gyermekként nem értettem mi az, hogy elvitték, ha ő nem akar menni, mi az, hogy nem jött vissza, pedig felesége és két pici gyermeke várta itthon. Mi az, hogy Matild néni és Boldizsár bácsi úgy nőttek fel, hogy soha nem ismerték édesapjukat. És gyermekként, halottak napján mindig ott toporogtam a gyertyát gyújtó és emlékező felnőttek között, s hallgattam a félig kimondott mondatokat, s próbáltam megérteni a síremlék feliratát: Lengyel Boldizsár – teste idegen földben nyugszik.” – teremtett személyes kapcsolatot a nagytörténelemmel a megemlékezés szónoka.

Amikor értékeljük, elemezzük Magyarország második világháborús szerepét, abban találunk politikai kurzusonként változó, ugyanakkor minden korban örök érvényű megállapításokat. Nem menthetjük fel Horthyt és kormányait a háborúba való belépés elhibázott célkitűzése, a királyi magyar hadsereg haderejének téves megítélése kapcsán. Manapság napjainkban több publikációban találkozom olyan megállapítással, hogy a magyar katonának kötelessége volt harcolnia a „bolsevizmus elleni szent keresztesháborúban”. A Jugoszlávia és a Szovjetunió elleni hadüzenetet sem holmi magasztos küldetéstudat, sem a katonai erőviszonyok mérlegelése nem indokolta. Ez nem egyszerű tévedés, ez a magyar nemzet ellen elkövetett jóvátehetetlen bűn volt az illetékesek részéről.  A magyar történelemnek az elkövetkezendő, évtizedekre kiható alakulását, különféle intenzitású diktatúrák egymást követő regnálását idézte elő ez a végzetes döntés.

 

Rossz döntések

Elismerjük, hogy Magyarország ezekben az években többszörös csapdahelyzetbe került. A részleges trianoni revíziónak a tengelyhatalmak részéről történő elfogadása, a Német Birodalom földrajzi közelsége, a magyar politikai közéletben jelen lévő nacionalista törekvések támogatottsága sodorták a nemzetet ebbe a sem erkölcsileg, sem pedig stratégiailag meg nem alapozott háborúba. Bárdossynak a németeknek  tett ígéretét utódja, Kállay Miklós már vonakodva próbálta teljesíteni. Az újabb magyar haderőnek a frontra küldését elsősorban felszerelési kifogásokra hivatkozva próbálta halogatni a hintapolitikájáról utólag ismertté vált miniszterelnök.

A hitleri hadvezetés által kért 200 ezer fős 2. hadsereg 1942. nyarának végére érkezett ki a frontra. Ennek a hadseregnek nem volt nehéztüzérsége, páncélelhárítása, légitámogatása. A nyári felszerelésben frontra küldött alakulatok nem feleltek meg a kor színvonalán álló hadviselés feltételének. A 2. magyar hadsereg nem kapta meg a németek által beígért korszerűbb hadfelszerelést. A német hadvezetés védelmi feladatok ellátására szánta a hadsereget.

1943. január 12.

A magyar haderő a Don-folyó egyik kanyarulatában –az un. voronyezsi, urivi kiszögellésben- egy 200 km-es frontszakasz védelmét látta el. A szovjet hadvezetés –felismerve a velük szemben álló soknemzetségű haderők gyenge felszereltségét, korlátozott ellenállóképességét- 1943 januárjában a magyar frontszakaszon indított offenzívát. A jelentős emberi és technikai erőfölény birtokában a Vörös Hadsereg két helyen is áttörte a magyarok védte arcvonalat. A szovjet támadás bekerítéssel fenyegette a 2. magyar hadsereget.

„Január 12-én szokatlan, szinte vihar előtti csend ül a Don fölött. 9 óra 45 perckor azonban rettenetes dübörgés kezdődik Uriv térségében, a tüzérségi előkészítés zaja.

A hatalmas szovjet túlerő néhány óra alatt több helyen áttörte a védővonalat, a jelentéktelen körlettartalékok bevetése csak helyenként és rövid időre tudta feltartóztatni a lendületesen támadó ellenséges erőket. A hézagon átrohanó szovjet csapatok és harckocsik dél tájban már egyes tüzérségi állásokat is elérték, azokat legázolták, vagyis a halállal viaskodó küzdők tüzérségi támogatás nélkül maradtak.

A 2. magyar hadsereg ellenállása, minden erőfeszítés ellenére, néhány nap alatt összeomlott.”- idézte a történelmi támadás körülményeit a megemlékezés szónoka.

A hadsereg vezetése –mindenekelőtt Jány Gusztáv hadseregparancsnok- a végletekig való védekezésre adott parancsot. Olyan helyzetben született ez a döntés, amikor józan számítás a gyors és rendezett visszavonulást igényelte volna. A németek rendelkeztek a térségben olyan erőkkel –mindenekelőtt páncélos egységekkel- melyekkel védelmet, felmentést nyújthattak volna magyar bajtársaiknak. A várt támogatás, segítség elmaradt, hiszen a németek számára  minden áron az orosz offenzíva lelassítása volt a cél.

 

A támadás következménye

„Egy, a harcokban résztvevő csapattiszt emlékirataiban így emlékezik: Most már nem léteznek sem földi, sem égi „istenek”, melyek megmenthetnék a II. magyar hadsereg kegyetlen áldozatot hozó katonáit.

Néhány óra van csak hátra, aztán…aztán a Don folyó mentén az irgalmas hófúvás fehér takaróval fedi el az előző napok szörnyű nyomait: a kővé fagyott katonák ezreit, a sebesültek hóra ömlött vérét, a harckocsik által letaposott, elnémított géppuskákat, ágyúkat, a gránátok, rakéták, aknák füstös, mocskos foltjait.

Mindenütt fehérség, végtelen fehérség.

Hét hónapi véres küzdelem után most már végleg visszatér a csend a Don partjára. Megkezdődik a visszavonulás Nyugat felé, melynek során az éhezés és fagyhalál szedi ezerszámra az áldozatait.”- idézi fel a szörnyű napok hangulatát  városunk polgármestere.

A tragikus következmény: a frontra küldött 200 ezer főből alig 50 ezren tértek haza épségben. A hadfelszerelés 80%-a elveszett.

„A mohácsi csatavesztéshez mérhető nemzeti tragédia jelentőségét azonban mind az akkori, mind a későbbi politikai vezetés igyekezett kisebbíteni. Nem volt elég az értelmetlen pusztulás, még a gyalázkodás is az áldozatok osztályrészévé vált…”

„Ma a magyar bakákra, a munkaszolgálatosokra, a védekezés jogától megfosztottakra, a végelgyengülésben összeesettekre, a pergőtűzben odaveszettekre, az elcsigázott, kiéhezett emberi roncsokra, a félelemtől megőrültekre, a nyomtalanul eltűntekre, a soha nem azonosítottakra, a jeltelen sírba bekotortakra mondtunk egy imát a szentmisén és emlékeztünk rájuk most. ..”

Hősök vagy áldozatok?

Az 1943-as doni áttöréssel kapcsolatban mindenki felteszi magában a kérdést: hősök voltak vagy áldozatok voltak a 2. magyar hadsereg katonái?

„Hiszem és vallom: hősök voltak.

A kötelességteljesítés hősei, a bajtársiasság hősei. A helytállás hősei. Az országnak, a hazának szüksége volt rájuk, szüksége volt erejükre, kitartásukra. Ők tudták ezt, és ennek szellemében cselekedtek. Ami az adott esetben a vérükbe, életükbe került. Nem készültek hősnek, szívesebben élték volna mindennapi életüket családjuk, barátaik körében. De a parancs háborúba szólította őket. S ők katonai esküjük szerint álltak helyt. Valódi emberi nagyságuk ebben rejlik.(…)

A Don-kanyar poklát megszenvedő 2. magyar hadsereg, az elesett ás életben maradt hősei példát mutatnak az utókornak kötelességteljesítésből. Nekünk nem kell ekkora áldozatokat hoznunk. Nem kell az életünket kockáztatnunk. És velük ellentétben nem a harcmezőn, hanem a mindennapokban kell helytállnunk.(…)

Nekünk is a magunk helyén és a magunk tehetsége szerint felelősséget kell vállalnunk és tennünk kell a közösségért: a magyar hazáért, a nemzetért, és a kisebb közösségért: Nagykátáért. Ez a kötelességünk.”- állította a megemlékezés szónoka.

 

Az emlékezés, a főhajtás joga az utókoré

„Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem, vagy legalább közelebb kerüljek az igazsághoz, hiszen Magyarországon az első nyilvános megemlékezés a Doni-katasztrófában elesettekre csak 1991. januárjában történhetett meg. Mindaddig nem volt lehetőség szembenézni a múlttal, felidézni a fájó és tragikus emlékeket, felkeresni a sírokat, meggyászolni az elesetteket.” – mondta emlékbeszédében Dorner Gábor.

Nagykáta város 1993-ban állított emlékművet a második világháborúban elpusztult polgárai emlékére. A kör alakú talapzaton 324 név található. Baloldalt 130 katona és polgári lakos, míg jobb felől az Auschwitzban és más haláltáborokban elpusztított 194 nagykátai zsidó lakos neve olvasható. Nem tartalmazza a névsor a 206 hadifogságban évekig szenvedő honvédek, a malenkij robotra elhurcolt nagykátai emberek nevét.

A második világháború első nagykátai áldozata az 1941. április 15-én Újvidéken elesett Pető László honvéd volt. Rutkovszky Ede őrvezetőt az orosz fronton elesett első nagykátai katonaként tartjuk számon. Az ő hősi halálának időpontja: 1941. augusztus 3, Pervomajszk. Az ő nevüket még az évben márványra vésték, s katonai tiszteletadás mellett helyezték el az első világháborús bronzkatona lábánál. Ez a márványtábla a szobor talapzatáról sajnos leesett, így az 1993-ban avatott új emlékműre kellett a többi áldozat mellé nevüket ismételten felvésni.

Kátai Szilveszter tanár úr kutatásai alapján tudjuk, hogy a Don-kanyarban, a 2. magyar hadsereg kötelékében esett el Czakó János, Fejős Gábor, Fejős Sándor, Jankó Károly, Kármán István, Kerekes Sándor, Kéri János, Kovács László, Kuli János, Lótos András, Monori Ferenc, Rugli Béla, Sándor Mátyás Nagykátáról bevonult honvéd.

A doni-katasztrófa különleges fejezete a magyar munkaszolgálatosok sorsa. A korabeli törvények a zsidó vallású férfiaknak nem engedélyezték a fegyveres katonai szolgálatot, hanem kisegítő munkaszolgálatra hívták be őket. A lapátos hadsereg fegyvertelenül állt az aknamezőkön, s fegyveres szolgálatot teljesítőknél jóval nagyobb veszteségeket szenvedett el. 1940-től Nagykátán volt az ország egyik leghírhedtebb munkaszolgálatos bevonulási központja, a szadista Muray Lipót alezredes birodalma. A Nagykátáról a keleti frontra transzportált századokból a Doni-áttörés során 900-an vesztették az életüket. Az ő nevüket ma még sűrűn szedett kék fedelű könyvek tartalmazzák, emléküket városunkban látható jel, mementó nem őrzi.

Nagykátán évek óta szervezi a Doni-áttörés hőseinek és áldozatainak emlékőrzését a Káplár Béla vezette, az 1998-ban alakult Honvédtüzér Hagyományőrző Csapat. Kezdettől működik közre a megemlékezésekben a Bede Molnár Mihály és a Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat.

A Gábor Áron Tüzér Bajtársi Egyesület 2006. április 4-án a doni harcokban részt vett bajtársuk, Magyar István nyá. tüzéralezredes a Don kanyart is megjárt csapattiszti kardját adományozta a Kossuth csapatnak.

 

Megemlékezés a 72. évfordulón

A 2015. január 18-án megrendezésre kerülő emlékezés rendezője Nagykáta Város Önkormányzata, a Káplár Béla kat.hő. százados vezette Honvédtüzér Hagyományőrző Csapat és a KALOT Nagykátai Népfőiskolai Egyesület volt.

9 órakor szentmisét tartottak a katolikus templomban az elesettek lelki üdvéért. A város II. világháborús emlékművénél 10 órakor kezdődő megemlékezését dr. Molnár István iskolaigazgató, a KALOT Nagykátai Népfőiskolai Egyesület elnöke nyitotta meg. Az emlékműhöz korhű egyenruhát viselő díszőrség állt fel. A Himnusz után hangzott el Dorner Gábor polgármester emlékbeszéde, melyből a fentiekben több esetben idéztem. Juhos Ágnes egyetemi hallgató Bujdosó Ágnes „Don-kanyar” c. versét mondta el.

A KALOT Nagykátai Népfőiskolai Egyesület férfikórusa II. világháborús katonadalokat adott elő. Elhangzott a „Kárpátokban megfújták a trombitát…”, a „Don kanyarban áll egy szomorú fűzfa”, A „Nem látlak én téged többé…” c. katonadalt citerán kísérte Szívós István. A nagykátai születésű Gödöllei László –aki majd három évig volt honvéd- visszaemlékezéseiből Török Márk középiskolai tanuló idézett.

Koszorút helyezett el az emlékmű talapzatánál Nagykáta Város Önkormányzata, a KALOT Nagykátai Népfőiskolai Egyesülete, a Jobbik Magyarországért párt nagykátai szervezete.

A díszőrséget álló felnőtt katonai hagyományőrzők díszsortüzet adtak elesett katonabajtársaik emlékére. A nagykátai gyermekkorú hagyományőrzők fegyveres kísérettel őrzött csapatzászlajukat meghajtva, a tizenéves katonai hagyományőrzők egy-egy szál virággal adóztak az elhunytak emlékének. Hasonlóan hajtottak fejet, tettek virágot az emlékmű talapzatára a katonák hozzátartozói, az emlékező kátai polgárok. A rendezvény a Szózat hangjaival zárult.

„Megkérdezhetjük ugyan: Hősök voltak?….Áldozatok? Megítélés dolga, lehet ezen filozofálni, de talán már nem ez a legfontosabb kérdés. Inkább az, hogy tudunk-e méltóképpen emléket állítani nekik. Illyés Gyula mondja nagyon okosan: nemcsak a jövőt, a múltat is teremteni kell. Folyton helyre kell tenni, ki kell igazítani. A történelmi múlt ismerete nélkül talaját és gyökerét vesztett nemzet nehezen építkezhet tovább….”

Basa László