A 70 éve történt tragédia, a holokauszt a Tápió mente históriájában is kitörölhetetlen nyomot hagyott. A kistérség lakossága 1944-ben még három járás részét képezte. A Nagykátai- és a Gyömrői járás zsidó lakosságát 1944 májusában a Nagykátán létrehozott gettóba kényszerítették, míg a térség délnyugati peremén levő települések izraelita vallású polgárainak Monoron alakítottak ki embertelen és megszégyenítő viszonyokat. Ez volt a zsidók kálváriájának első stációja. Képek
1944. júliusában mindhárom járás zsidó lakosságát a valamivel több, mint egyhónapos gettólét után a Monoron kialakított gyűjtőközpontba szállították. Ez volt a holokauszt második stációja.
Amikor az ország kormányzója külső nyomásra leállította az Auschwitzba tartó szerelvényeket, a végrehajtó gépezet ennek ellenére folytatta a deportálásokat; az utolsó szerelvények Monorról indultak a halálgyárba. Ez volt a jobb sorsra érdemes három járás zsidó lakosságának harmadik, utolsó stációja.
Monor zsidó emlékezete
Monoron 1836-ban 4 zsidó élt, s 1845 után 27 család települt ide a környékbeli településekről. Zsinagógájuk 1863-ban épült fel, melynek építési költségeihez I. Ferenc József 100 koronával járult hozzá. A zsinagógát ismételt uralkodói támogatással 1899-ben kibővítették.
A zsidótörvények első áldozata lett az 1939-ben, 57 éves korában öngyilkosságot elkövetett Schulman Bódog gyógyszerész, aki a helyi rabbi szerint „Ez a magyar lélek nem bírta elviselni a megaláztatást, amelyben része volt.” Monor lakossága 1941-ben 13 103 fő volt, mely között 344 fő vallotta magát izraelitának. A Monori járás területén a járási központban élt a legnagyobb létszámú zsidó lakosság, míg a Tápió mentéhez tartozó Bényén 3 fő, Gombán 5 fő volt a faji törvények hatálya alá eső lakos. A monori neológ hitközség elnöke Hermann Izidor kereskedő, míg az anyakönyvvezető rabbi a híres bibliafordító Pfeiffer Izsák volt. A neológ hitközség 254 tagot regisztrált. A településen 1944 tavaszán kb. 450 zsidónak tekinthető személy tartózkodott.
A vármegye alispánja rendelete értelmében a járásban két gettót kellett felállítani. Monor mellett a második legtöbb zsidó lakossal rendelkező -190 fő- Vecsésen hoztak létre gettót.
1944. május 5-én a monori vezetőjegyző a helyi zsidó gettó területét a település több pontján kisajátított ingatlanok felhasználásával jelölte ki. Öt nagyobb területen 74 lakásba 1944. május 22-30-ika között történt a beköltözés. „A monori keresztény lakosság egy része a visszaemlékezések szerint segítette a gettó elől bujkáló és menekülő zsidókat. Többen élelmet is megpróbáltak bejuttatni a gettóba.”
A monori gyűjtőtábor
Az egyes deportálási zónákon belül a kedvező adottságokkal – s többnyire nagylétszámú gettóval- rendelkező településeket a harmadik stáció kiindulási pontjának, gyűjtőtábornak jelöltek ki. Meghatározó volt a vasúti szállítás megszervezésének megoldása, a szomszédos gettókból ide transzportált több ezer zsidó egy-két hetes együtt tartása. Mindkét feladatot 1944 júniusa-júliusa napjaiban kellett megoldani meglehetősen embertelen körülmények között a legnagyobb melegben.
A vidéki zsidóság tervszerű megsemmisítése során a VI. deportálási zóna gyűjtőtáborait a budakalászi- és a monori téglagyárban jelölték ki. Június végén, július elején a monori téglagyárba szállították az Alsódabasi, Gyömrői, Monori, Nagykátai járás zsidó közösségeit. Június 30-án a Jászság déli peremén levő zsidóság is Monorra került. Budapest egyes peremkerületeiből, Pestszenterzsébetről, Pestszentlőrincről, Kispestről, Csillaghegyről, Szentendréről ugyancsak Monorra szállították a gettók lakóit. Összesen mintegy 7500 ember zsúfolódott össze a téglaszárító fészerekben.
„A monori gyűjtőtáborban aratott a halál. A fennmaradt jelentések alapján a hőség és a zsúfoltság miatt sok beteg és idős ember halt meg végelgyengülés vagy éppen szívroham következtében. Többen öngyilkosságot követtek el. A helyzetet súlyosbította a pénz és értékek után kutató csendőrök brutalitása is, amely számos áldozatot követelt.(…) 1944. július 6-a és 8-a között –a kormányzó tiltása ellenére- utolsóként deportálták őket Auschwitz-Birkenauba. A monori zsidók közül 162 fő veszítette életét a holokauszt során, köztük Pfeiffer Izsák rabbi is” – írja Randolph L. Braham „A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II.” kötetében.
A nagykátai gettó kiürítése 1944. július 1-jén vagy 2-án történt. Előző éjszakát a Tisza István úton és a Damjanich utcában levő lakásokból –itt volt a gettó körzete- kiköltöztetett szerencsétlenek a „tornyos iskolában”, a polgári iskola épületében töltötték. Reggel az Erzsébet királyné úton –ma Dózsa György út- hajtották az embereket a csendőrök a vasútállomásra. Budapest-Józsefváros –itt épül most a Sorsok Háza holokauszt emlékközpont- pályaudvaron keresztül érkeztek meg Monorra. Bernáth László 14 éves gyermekként volt részese az eseményeknek, melyről így írt „Időmozaik” c. könyvében:
„Egy szabadban töltött esős hét után ismét a vasútállomás felé kutyagoltunk ismeretlen csendőrök kíséretében. Az utcán állók próbáltak segíteni is. A téglagyárban több ezer ember számára csak két vízcsap működött, ahol mindig sorba álltak, és ahol majdnem verekedéssé fajuló viták zajlottak. Voltak egyedülálló, beteg öregemberek, akik napokig víz nélkül maradtak, hacsak valamelyik falujukbeli ismerős meg nem könyörült rajtuk.
Ezért, amikor az állomás felé meneteltek, többen kiszóltak a járdán ácsorgóknak: nem tudnának egy kis vizet adni? Hamarosan meg is jelent egy kamaszlány kékzománcos vizeskannával, aminek fedeléből vizet próbált adni menet közben, a csendőrök azonban elzavarták.
Amikor messze előttünk egy sovány, idős, fekete fejkendős parasztasszony letett egy kannát az út szélére, hogy azt a menetből elérhessék. Már jónéhányan ittak belőle, amikor egy csendőr észrevette, kivette a kannát az éppen vizet töltő kezéből, és az árokba dobta…”
Monori emlékezés
A monori civil szervezetek –mindenekelőtt a Monorért Baráti Kör- példamutató eltökéltséggel fogtak hozzá a 70. évforduló helyi eseményeinek fájdalmas felidézéséhez. Egyikük írta a helyi lapban:
„De leírjuk megint, s le kell írni még majd néhányszor újra, míg hozzá nem szoktatjuk magunkat valamelyest a megszokhatatlanhoz, hogy Monor nevezetes hely volt a modern kor szörnyű történetében, innen indultak az utolsó vonatok Auschwitzba, a halálba, ártatlan vidéki magyarok ezreivel. Gyerekekkel, asszonyokkal, öregekkel. Szüleink, nagyszüleink szomszédjaival, barátaival, szerelmeivel, munkatársaival, orvosaival, munkaadóival. Városunk közössége még nem találta meg a mártírok kiengesztelésének a módját, noha talán az idősebbeket mélyen égette a szégyen, a fájdalom, a bűntudat, de nem találtak szavakat hozzá.
Évtizedek teltek el hallgatásban, s gyerekeink vajmi keveset tudnak meg sem született osztálytársaikról, s bizonyára még annál is kevesebbet éreznek irántuk. Noha így önmagukkal sem lehetnek rendben. Hiszen örökösei a vétkeseknek és az áldozatoknak is, ezt tudva és megértve kell a világban eligazodniuk, így kerülhetik el a hamis utat…”
2014. július 6-án a református templomban ökumenikus ima volt az áldozatok emlékére. Július 7-én, a monori vasúti deportálás első napján az egykori helyszínek felkeresésével történt megemlékezés.
A meghívót Takács Gézától, az Új Pedagógiai Szemle főszerkesztőjétől, a monori megemlékezés szervezőjétől kaptam. Amikor szétnéztem a belvárosi Kossuth Lajos Általános Iskola udvarán, meg kellett állapítanom, hogy a Tápió mentéről egyedül vagyok itt. Marunák Ferenc rövid köszöntője után fiatalok hangszeres kísérettel előadott „Szól a kakas már” jelképszerű éneke hangzott el. Takács Géza bevezetőjében vázolta a nap jelentőségét, az előkészületek fontosságát.
Egymást követően hangzottak el visszaemlékezések, többek között Miklós Lászlóról, Pfeiffer Izsákról, Kugel Katalinról, Dömötör Lászlóról. Mint vendég utolsónak kaptam szót, melynek keretében a nagykátai zsidóság és gettó történetét vázoltam hallgatóimnak.
A résztvevők az iskolai megemlékezést követően elsétáltak a zsidó temetőbe. A temető az állomásról a gyűjtőtáborba vonuló menet útvonalába esett, s a szenvedők közül számosan ebben a sírkertben nyertek megváltó nyugodalmat. (Ha a többiek tudták volna, hogy mi vár rájuk…) A temetőben a szerény emlékoszlop előtt megemlékezés, zsidó ének hangzott el.
Az egykori agyagbányák és a téglagyár területe a közelben található. Mára semmi sem emlékeztet a 70 év előtti állapotokra: a gödröket betemették, a téglagyárat lebontották. Kiss Attila helytörténész arról beszélt, hogy ezt a helyet a mai napig nem jelölte meg az utókor emlékezete, nincs az egykori tábor helyét igazoló maradandó emlékjel.
A megemlékezés negyedik állomása a vasútállomás volt. Az emlékezők azon az útvonalon érkeztek az állomásra, melyet annak idején a deportáltak is megtettek. Németh László beszéde után Fekete Sándor éneke, majd koszorú elhelyezése történt a vasútállomás falán 2004-ben elhelyezett emléktáblánál.
Kavicsok a Szabadság téren
A közelmúltban lengyel barátaim meghívásának eleget téve Pestre utaztam. A Nádor utcán végig gyalogolva egyszer csak a sajtóban mostanság sokat emlegetett Szabadság térre értem. Ha már itt járok, megnézem az elhíresült emlékművet. Két sárgamellényes rendőr őrizte az alkotást. Gábriel arkangyal előtt mintegy két méterre egy alternatív kiállítás, egy tárgyakból formált, közvélemény formálta „emlékmű” vonta magára a figyelmemet. Könyvek, fényképek, nyomtatott dokumentumok, tárgyak hevertek ott tarka összevisszaságban. Ebből a minden rendezőelv nélkül alkotott rendhagyó mementóból tenyérnyi nagyságú, fehérre festett kavicsok voltak láthatók. A zsidó vallásban és szokásokban az elhunytak emlékét őrző köveken ezúttal feliratok is voltak. Két nagyméretű követ külön is lefényképeztem rajtuk a felirattal:„Monor 1944” és „Nagykáta 1944”.
Basa László
IRODALOM
- Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. I-III. Budapest, Park, 2007.
- Bernáth László: Időmozaik. Dokumentumregény. Coldwell Könyvek, Budapest, 2005.
- Bolcsó Gusztáv: Monor és a holokauszt. Monori Strázsa 2014. május.
- Basa László: Sárga csillaggal megjelölve. tapiokultura.hu online újság, 2014. május 22.
