10 évvel ezelőtt, 2004. június 17-én Nagykátán helyezték örök nyugalomra Jakab László katonai hagyományőrző huszár főhadnagyot. Temetésén az akkor megosztott –két országos szervezetbe tartozó- hagyományőrző szövetség tagjai példás egyetértésben adóztak az 51 éves korában elhunyt bajtársuk emlékének. A két szövetség –melynek Jakab László ugyancsak tagja volt- történetében ez a temetés mindmáig a legnagyobb szabású végtisztesség megadása volt, egyfajta etalonként tartják azt számon a szervezetek vezetői. Ki volt Jakab László, kinek sírjánál a temetést követően minden évben április 4-én a mindenkori tavaszi emlékhadjárat hivatalos programja zajlik? Képek

 

Jakab Lászlót 1989-ben láttam először a nagykátai gimnázium elé társaival belovagolni. Ez volt a legendás „első hadjárat”, melyben hősünket az utókor részéről az alapítóknak kijáró tisztelet és elismerés övezte. Jómagam 2002-ben indultam el a hivatalosan a gyerekekkel a „hadak útján”, s ekkor már csak Isaszegen találkoztam a „Vén Csicsó”-val. Közelebbi ismeretségbe már nem nem kerülhettem vele, ebben korlátozta betegsége, zárkózott természete. Jelen voltam temetésén, cikket írtam róla, s a gyerekkel gondozzuk sírját, ápoljuk emlékét.

A magyar katonai hagyományőrzés fenegyereke

Jakab Lászlót talán a legjobban Fülöp Tibor ismerte, s 2011-ben megjelent „Huszárkonyha” c. albumában külön fejezetet szentelt elhunyt barátjának.

„Jakab László Tiszainokán látta meg a napvilágot 1953. április 25-én. A kőművesnek készülő fiatalember életének legmeghatározóbb állomása az volt, amikor Elek bátyja révén, a hetvenes évek elején, a Magyar Nemzeti Lovardába került lovásznak. Bár édesapja is tartott korábban lovakat, az igazi lovas életet itt ízlelhette meg, és itt indult sajátos, senkihez sem hasonlítható története. Először lovász lett, majd kitanulta a kovácsmesterséget, később lovasedzőként kereste a betevőt. A magyar military olimpiai keretbe 1972-ben válogatták be, sőt távlovaglásban háromszor nyert országos bajnokságot.

Kaszkadőr volt, abból a fajtából, amelyik a lehetetlen feladatokra is vállalkozik. Itt kell megemlíteni, hogy röntgenleletein ezért kevés épp csontja látszott. Számos filmben vállalt statisztaszerepet, például a Rossz emberek, a Hídember, a Napóleon vagy a Sacra Corona filmekben.

A katonai hagyományőrzéssel a nyolcvanas évek közepén kezdett foglalkozni, az akkoriban alakuló Történelmi Lovas Egyesületben. Gyakran bohókás, ám vitatható természete, parasztos szűkszavúsága, a gyakorlati dolgok iránti fogékonysága. lóhoz értése, néha megmagyarázhatatlan nyakassága, s ki tudja honnan eredeztethető bölcsessége, no meg huncut ravaszsága, jósága és nótás kedve is, a magyar katonai hagyományőrzés fenegyerekévé tette.”

A lovak barátja

2000-ben Máté Endre készített riportot Jakab Lászlóval, s a „Lovasmagazin”-ban megjelent írás segít felvillantani hősünk arculatának legfontosabb jellemzőit.

„Tiszainokán születtem. Voltak lovaink, ugyanis „a legjobb vérből” származom: őseim apai ágon csikósok, anyai ágon gulyások voltak. Állítólag háromnaposan már feltettek a lóra, kisiskolás koromban pedig lovon jártam iskolába…”

„Hogyan tudtál felülni rá?” – kérdezi Máté Endre, a Wysocki Lengyel Légió Hagyományőrző Csapat vezetője. „Odaállítottam a szekér mellé, és arról átmásztam a hátára. Az iskola előtt meg egyszerűen lecsúsztam róla és hazaküldtem. Az általános iskola elvégzése után halász szerettem volna lenni, de a családi körülményeim úgy alakultak, hogy feljöttem Pestre, és munka mellett kitanultam a lovász mesterséget….”

„…aztán díjugratásban versenyeztem. Később militaryban és távlovaglásban is, itt hosszú távon magyar bajnokságot nyertem.

- Ne szerénykedj, van egy „fair-play” díjad is!

- Az egyik versenyen véletlenül kihagytam a hetes számú akadályt, de úgy, hogy én is csak kifelé menet vettem észre, a zsűri pedig egyáltalán nem. Felmentem hozzájuk, és óvást nyújtottam be magam ellen. Végül is az eredményemet elfogadták, mint ha nem lett volna hibám, és megkaptam az említett díjat is…”

A katonai hagyományőrzők közül kevesen tudtak úgy a lóval bánni, mint Jakab Laci. Tekintélyét és tiszteletét a huszárok között elsősorban ezzel vívta ki. Fülöp Tibor írta róla:

„Talán 1985 szilveszterének napján a Történelmi Lovas Egyesület tagjaiként lóra kaptunk a váci Szalóki tanyán és átlovagoltunk Galgahévízre szilveszterezni. Január 2-án visszafelé indultunk, amikor is Amál nevű lovam lesántult. Bevittük Bagon Jakabbal egy tsz-be, hogy ott valami magaslatról feltehessük Amált egy lószállítóra. A tsz-ben egy 70-es éveiben járó házaspár volt segítségünkre. A rampához beállt a lószállító, s a bácsi nekiindult, hogy bevezesse a lovat. A néni azonban rászólt a bácsira, hogy hagyjad, majd elintézi azt a bácsika! Jakab Lacira mutatott, aki akkor 32-ik évét taposta. Talán ez a kis történet is érzékelteti, hogy Jakab Laci valamiért lényegesen idősebbnek nézett ki koránál. A magyar katonai hagyományőrzésnek így aztán ő nemcsak fenegyereke, hanem nagy öregje is lett – fiatalon...”

„Jakab Laci az egyik legjobb lovas volt közöttünk. Értett a lovak nyelvén, s amit tudni lehetett a lóról, azt ő tudta. Titokzatos természete mindig gondolkodásra sarkallt, úgyhogy amit nem mondhatott el, azt is meg lehetett tőle tanulni.”

A kaszkadőr

Jakab László alakját, mozgását megőrizte a celluloid szalag is, hiszen több magyar filmben szerepelt kaszkadőrként. Így vall erről a fent elkezdett riportban: „A Tatterban megismerkedtem a kaszkadőrökkel. Először csak a lovaikat vittem filmforgatásokra, aztán magam is belevágtam…Akkoriban nem volt kaszkadőriskola. Csak tornatermi edzéseket tartottunk. Az eséseket, verekedést, vívást ott sajátítottuk el.(…) 1968-tól majd húsz éven keresztül végeztem ezt a munkát. Csak néhány ismertebb film, melyekben szerepeltem: Magyar rapszódia, Allegro barbaro, Tizenhat város tizenhat lánya, 80 huszár, Aszparuh kán (koprodukció), Európa legnagyobb házassága és még számos kalandfilm.(…)”

„A jó kaszkadőrnek nincsen arca. Szinte bárkit helyettesíthet, míg a dublőr egy bizonyos színész munkáját végzi el. Általában hasonlít rá, vagy olyanra maszkírozzák…”

A Tavaszi Emlékhadjárat megszületése

Jakab Lászlóról a „szakmabeliek”, a bajtársak tudják, hogy Közép-Európa mára legnagyobbá lett katonai hagyományőrző rendezvénye, a Tavaszi Emlékhadjárat megszületésénél is ott bábáskodott, a távot 1989-ben végiglovagló nyolc huszár egyike volt. Ezzel kapcsolatban halála előtt négy évvel Máté Endrének a következőt nyilatkozta:

„…Parancsnokom, Ferenczi János huszárkapitány. Tizennyolc évvel ezelőtt volt egy nagy álmunk. Ferenczi Janival és Fülöp Tiborral –aki most az egyesületünk vezetője- azt terveztük, hogy végigjárjuk a kalandozó magyarok útvonalát. Sajnos még a határig sem jutottunk el, ugyanis az akkori politikai viszonyok között ez nem volt megvalósítható. No, gondoltuk, ha nyugat felé nem megy, akkor próbálkozzunk meg kelet felé, az egykori Levédiába ki-és visszalovagolni- hát ez sem ment. Akkor mit csináljunk?

Tele voltunk tettvággyal. Kikölcsönöztünk huszárruhákat, felültünk a lovainkra és megkoszorúztuk a váci 1849-es honvéd emlékművet. Aztán jött a Tavaszi Hadjárat emléktúra ötlete, amely idén áprilisban immár 12. alkalommal kerül megrendezésre. Itt egy hét alatt bejárjuk Jászfényszarutól Vácig az összes 1849-es emlékhelyeket, és csatabemutatókat is tartunk. Mára ez a kezdeményezés országos mozgalommá vált, legalább ötven katonai hagyományőrző egyesület van az országban. Lassan már az összes egykori huszárezred egyenruháját elkészítették ezek a klubok. Például a mi csapatunk, a Történelmi Lovas Egyesület a Sándor-huszárok kék csákóját, zöld dolmányát és mentéjét, valamint piros nadrágját hordja. A rendezvényeken parancsszóra mozgunk. Szinte már egy félkatonai szervezet lettünk. Nagyon jó társaság. Ez a mi szabadságunk…”

A Vén Csicsó, a betyár

Jakab László katonai hagyományőrző huszárfőhadnagyot az utóbbi években már csak betyárgúnyában láthatták a bajtársak. Életének erről a szakaszáról így vallott 2000-ben Máté Endrének: „…A rendezvények után ellátjuk a lovakat, aztán összejövünk lovasok, gyalogosok, tüzérek, civilek, és nótázunk, táncolunk., beszélgetünk, egyszóval mulatunk. Ez nekem a szabadság, legalábbis a hétköznapok sok munkájához képest. A szabadságot jelenti nekem az is, hogy nem mindig vagyok huszárruhában. Van ám nekem betyárgúnyám is!

Ha egy ünnepségen sok huszár gyűlik össze, olyankor Janival meg még néhány sráccal szabadcsapatot alkotunk. Mi vagyunk a „Patkánylyuk banda”. Rendezvényeken, csataimitációk alkalmával sokszor olyan forgatókönyvön kívüli akciókat hajtunk végre, mint az ágyú vagy a zászló, netán kézifegyverek zsákmányolása, vagy épp leányrablás a közönség soraiból…”

A végtisztesség

„A 90-es években Jakab Laciról megtudtuk, hogy gyógyíthatatlan beteg. A huszárdolmányt időközben a kényelmesebb betyárgúnyával felcserélő fiatalember számára a betegség nem adott felmentést: évről évre várta a hadjáratot, talán már csak ez a remény tartotta életben. Pár hete megdöbbenve hallottuk a hírt: „a jakablaci” nincs többé, égi lovassá vált, honnét nincs visszatérés. Végakarata az volt, a nagykátai temetőben kíván nyugodni, hol őt a bajtársak minden évben április 4-én „biztosan” meglátogatják majd.” – írtam a Tápiómenti 2 hetes-ben a „Huszártemetés Nagykátán” c. írásomban.

A magyar katonai hagyományőrzést lefedő két országos szövetség –teljes joggal- a maga halottjának tekintette a mozgalom pionírjának számító huszárfőhadnagyot. A temetés szervezésében mindkét szövetség elnöksége közreműködött, s Nagykátán Káplár Béla kat.hő. tüzérszázados koordinálta az előkészületeket.

„A városban –ahol jelentősnek mondható a hagyományőrzők tábora, tüzércsapatból három is van- a rendkívülinek ígérkező temetés híre hamar szétszaladt. Voltak, akik azt mondták, kamerát, fényképezőgépet vétek lesz otthon hagyni, meg hogy jön a tévé is, mások meg arra próbálták figyelmeztetni a kíváncsiakat, hogy fogják vissza magukat, szerintük ugyanis egy végső búcsúnak nem szabadna belecsúsznia a látványosságba…” – írta a „Népszabadság” „Huszártemetés terméskövekkel” c. írásában Koblencz Zsuzsa.

„…Voltak tehát viták, a temetésről szóló beszámolók utóbb mindenesetre a szívbemarkoló és a lélekemelő jelzőkkel illették a szertartást. Basa László, a gyerektüzérek csapatvezetője szerint pedig nem csak épp ilyennek szánták, de mintának is tekintik. Úgy érzi. minden hagyományőrző szívesen venné, ha alkalomadtán hasonlóképpen köszönnének el tőle. Az pedig biztos –mondta Basa László-, hogy Jakab Lászlónak is elnyerte volna a tetszését, ha módja lett volna az eseményeket felülről szemlélni.”

Magát a temetést így örökítettem meg a Tóth Ferenc által szerkesztett, kéthetente megjelenő regionális folyóiratban:

„…Június 17-én mintegy 200 egyenruhába öltözött katonai hagyományőrző érkezett az elhunyt gyászszertartására, természetesen a helyi és a bicskei tüzérek teljes számban, csákójukon fekete pántlikával jelentek meg. Őrnagyi rangban szolgáló katonai tábori lelkész tartott gyászmisét. A kápolnából a koporsót Káplár Béláék 6 fontos ágyújára helyezték. Az ágyútalpon fekvő koporsón a kard és a csákó, s a lepelként használt nemzeti lobogó annak a személynek szólt, aki a történelem megismertetésében, a katonai hagyományok ápolásában végzett életében kiemelkedő tevékenységet. A hagyományokhoz híven lovát a koporsó után vezették, kitüntetéseit díszpárnán helyezték el.

Székely Tibornak a sírnál elhangzott búcsúztatója után Gallai Istvánné, a „pogácsás” Manci néni mondott istenhozzádot. Ágyúdörgés és díszsortűz közepette engedték le a koporsót, miközben lova rángatta az istrángot, mint aki érzi: gazdája nem simogatja meg többé. A bajtársak egymásnak adták az ásót, majd eddig nem látott gesztus következett: a katonai hagyományőrzők egymás után helyezték a hantra a lakóhelyükről hozott terméskövet…”

A temetés végén az 1988-ban létrehozott Hősök kertjében emlékkeresztet helyeztek el a következő felirattal: „Ebben a temetőben nyugszik Jakab László hő. huszárfőhadnagy, aki a szabadságharc hőseinek emlékét ápoló hagyományőrzés egyik megalapítója volt. Örök emlékül állították: bajtársai. 2004” A temetésen résztvevő katonai hagyományőrzők a Nagykáta és Tápióbicske között levő vadásztanyán tartották meg a halotti tort.

Legenda születik

2004. július 16-án a Budapest TV önálló műsor keretében idézte fel Jakab László emlékét. Itt hangzott el Ferenczi Jani tolmácsolásában az a történet, melyet pár évvel később Fülöp Tibor is megörökített könyvében:

„Elment közülünk a letűnőben lévő alföldi paraszti világ egy utolsó mohikánja, a betyár –és a huszárhagyományőrzés fenegyereke. Amikor Nagykátán búcsúztunk tőle, utolsó lakhelyén, a Ferenczi féle mogyoródi birtok istállójába egy galamb szállt, s rátelepedett annak a csikónak a hátára, melynek anyja éppen Lászlót kísérte a végső szálláshelyre. Három héten keresztül tartózkodott a galamb az istállóban, ki-ki repülve néha. Amikor aztán Elek, László bátyja elvitte László holmiját, a galamb is eltűnt örökre…”

Emlékét ápoljuk

Jakab László a magyar katonai hagyományőrzés első „nagy halottja” lett. „El is mondták a halotti toron: egy közösség akkor lesz igazán azzá, ha már saját halottja van. A hagyományőrzőknek a huszárfőhadnagy volt az első.” – írta cikkében Koblencz Zsuzsa.

Az eltelt tíz esztendő során minden évben április 4-én történik meg a főhajtás, a tiszteletadás elhunyt bajtársunk sírjánál. A gyalogos alakulatok a Hősök kertjénél megtartott koszorúzás után vonulnak végig a temetőn, míg a huszárok a kerítés túlsó oldalán, szemben a sírkert szélén álló hanttal sorakoznak fel. Van koszorúzás, díszmenet, ami megilleti a nem sokkal később elhunyt Jakab Eleket is, ki ugyancsak a kátai temetőben találta meg végső nyughelyét.

A nagykátai gyermekkorú katonai hagyományőrzők, a Kossuth-zászlóalj kiskatonái vállaltak védnökséget a két síremlék fölött. Virágot telepítenek, újrafestik a fejfát és a kopjafát, s évente két alkalommal –április 4-én és halottak napján- katonai tiszteletadással fejezik ki megbecsülésüket.

Basa László

IRODALOM

- Fülöp Tibor Zoltán: Huszárkonyha. Magyar Ház Kiadó, Budapest, 2011.

- Máté Endre: Csicsó, a betyár. Lovasmagazin, 2000. december.

- Basa László: Huszártemetés Nagykátán. Tápiómenti 2 hetes, 2004. június 24.

- Koblencz Zsuzsa: Huszártemetés terméskövekkel. Népszabadság, 2004. július 5.