70 éve, 1944 májusának végén jött létre két járás több mint 600 zsidó lakosát tömörítő nagykátai gettó

Pár éve még sokat beszélgettem a holokauszt utolsó Nagykátán lakó túlélőjével, Sauer Lászlóné Schenk Mariska nénivel. Elmondott szavaiból Szakköri Lap, pályázati anyag, újságcikk készült. Amikor a fenti értékmentő visszaemlékezés illusztrációjához fényképet készítettem róla a konyhában, Mariska néni kitette maga elé az asztalra a nagykátai gettóban viselt kanárisárga hatágú Dávid-csillagát. Én akkor azt mondtam, hogy ennek a féltenyérnyi szövetdarabnak a városi helytörténeti múzeumban lenne a helye. Vendéglátóm egyetértett velem. Amikor Mariska néni meghalt, lakását illetéktelenek kifosztották, a csillagot –mint számukra értéktelen rongydarabot- otthagyták. A sárga csillagot azóta az örökösei őrzik…Képek

„Meg vagyok én is jelölve./ A bélyeg, amit viseltek ti melleteken,/ ahányszor látom, forró foltot éget/ a homlokomra: az én szégyenem!/ Mindenkié, csak ép nem a tiétek!/ Az a rongy (vagy az a kitüntetés)/ lekerül egy-kettőre a ruháról./ Tudom, helyén seb fog maradni és/ csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul!/ De lesz gyógyulás és lesz pihenés.” (Illyés Gyula: Szégyen-bélyeg. Részlet.)

Az 1944-es esztendő krónikáját Nagykáta történetébe fekete tintával írta be a történelem. Most, amikor a magyar holokauszt 70. évfordulójára emlékezünk, erkölcsi kötelességünk a tények megismerése, az elpusztított zsidó honfitársaink tragédiája előtti főhajtás.

„1944 tragédiájának megértéséhez önmagunkkal kell szembenéznünk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a végső megoldás kikényszerítése a német megszállók ördögi terve volt. Máig ható fájdalom, hogy a magyar állam nem szegült szembe ezzel az akarattal, sőt annak kiszolgálójává vált. Az 1944. március 19-én megszállt Magyarország nem védte meg polgárait. Hatóságai azok szolgálatába szegődtek, akik honfitársaink elpusztítására szövetkeztek. Nem jelent mentséget, sem magyarázatot, hogy ez Európa sok más országában is így történt.

Mert halottainknak semmilyen magyarázat nem adhatja vissza az élet lehetőségét. Senki sem adhatja vissza őket nemzetünknek. Ez közös veszteség, közös fájdalom, közös gyász nekünk, ma élő magyaroknak. És közös gyász, közös veszteség, közös fájdalom az utánunk jövőknek.

Közös a sorsunk. Közös a sorstalanságunk.” – mondta Áder János köztársasági elnök az Élet Menete megemlékezésen Auschwitzban 2014. április 29-én.

A kirekesztés, a megaláztatás stációi

„A holokausztnak nevezett tragikus és példátlan történelmi eseménysor, mindaz, ami a magyar és az európai zsidósággal a nácizmus éveiben történt, a józan gondolkodás számára mindmáig szinte felfoghatatlan. A világháborús zsidóüldözések sosem tűnő sebet ütöttek modern civilizációnk képén. A nácizmus, ez a gyilkos ideológia, amelynek nevében millió és millió áldozat hidegvérű, szervezett és iparszerűen kivitelezett meggyilkolása végbement a modern Európában, annak is egy nagy kultúrával rendelkező államában, Németországban született meg, ott ragadta kezébe a politikai hatalmat, hogy azután meghódítsa a földrészt és végrehajtsa a modern történelem egyik legszörnyűbb tettét: az európai zsidóság megsemmisítését.” – írta 2001-ben Pokorni Zoltán miniszter.

Nagykátán a XIX. század második felétől egyre gyarapodó, virágzó zsidó hitközség működött, mely közösség sokat tett a község gyarapításáért, lakóinak különféle módon történő ellátásáért. Fénykorát a XX. század első felében élte, melyet végletesen tört meg 1944-ben a deportálás, a holokauszt. Valamikor ők is Nagykáta polgárai voltak

Erről az időről így vallott 2000-ben Schenk Mária: „Sauer Lászlóné, született Schenk Mária vagyok. Nagykátán, az Ady Endre utca 64 sz. alatt lakom. Szüleimről: édesanyám neve Neumann Józsa volt, férje –édesapám- Schenk László. Üzletünk volt, hentes és mészáros boltjuk volt szüleimnek a nagykátai bazársoron. Rendesen szolgálták ki a vevőket, szerették őket, hiszen becsületesek voltak: nem csaptak be senkit. Sokan jártak hozzánk, megvolt a vevőkörünk.

Gyermekkorom semmiben sem különbözött a többi kátai gyermekétől. Játszottunk, beszélgettünk. Ahogy múlt az idő, polgári iskolába jártam. A nagykátai polgári iskolában nagyon jó tantestület volt. Nagyon szerettem Schermann Aranka nénit, aki egy végtelenül szeretetre méltó, segítőkész, jószívű teremtés volt. Ő csak a szépre és jóra tanított mindnyájunkat.

Az elemi iskolát a zsidó templom melletti un. zsidó iskolában végeztem. Ide nemcsak zsidó gyerekek jártak, voltak reformátusok, talán még katolikusok is. Ott még minden szép és jó volt. Ugyanolyan tankönyvekből tanultunk, mint Nagykáta más iskoláiban. A hittanórán a nem zsidó gyerekek kimentek, az udvaron játszhattak.

Rátérve a vallási életre, jól emlékszem, hogy a fiúk 13 évesen lettek nagykorúak. Addig a szülő vállalja a felelősséget bűneiért, cselekedeteiért. 13 évestől a vallás törvényei szerint önálló férfivá lettek avatva.

Nagykáta zsidó polgárainak sorában első helyen kell említenem Ehrlich doktor bácsit, aki nagyon türelmes, s mi gyerekek nem féltünk tőle, ha megvizsgált bennünket. Emlékszem a Scheiber doktor bácsira, az már egy kicsikét szigorúbb volt, de ő is nagyon jó orvos volt.

A kereskedők közül Kolbéknak volt nagy üzletük. Volt Kátán Hangya-bolt a bazársoron, vasüzlete a Zingeréknek, pékárut forgalmazott a Lőbl. Ármuthéknak cipőboltjuk volt, s újakat is készítettek, javítást is végeztek. Jó fényképész volt a Pottok, nyomdájuk volt a Simonyiéknak. Tusákék gazdálkodtak, amolyan parasztzsidók voltak, sok tehenet fejtek. Aczél Mihály sokat törődött a várossal, amit tudott, megtett ezért a településért.

A nagykátai rabbi Breuer Soma volt. Felesége nagyon tiszteletreméltó asszony volt. Két fia közül az egyik: Barát Endrére magyarosította a nevét, íróként vált közismertté. Az utolsó nagykátai rabbit ugyanúgy deportálták, mint minket, s nem jött vissza Auschwitzból.

Nagykátán sajnos volt antiszemitizmus, talán a gyerekek között nem, de a felnőttek világa kegyetlenebb volt. Éjszakánként betörték a zsidó lakások ablakait, köztük a mi házunkét is. Az Ady Endre utcában –akkor Tisza István utca- több zsidó ház is volt, s volt, amikor 5-6 háznál is beverték az ablakokat. Ez is az antiszemitizmus egyik jele volt. Tudtuk, hogy kik voltak a tettesek, őket nem büntették meg, nem tudtunk ellenük tenni semmit. A bazársoron az 1940-es években egyes üzletek ajtaján már ki volt téve: „Zsidókat nem szolgálunk ki!...”

Magyarországon nem minden átmenet nélkül indultak a marhavagonokból álló szerelvények Miskolc-Kassa-Auschwitz irányába. A „végső megoldás”-nak voltak figyelmeztető előzményei, a magyarországi zsidók megaláztatása, a társadalomból való teljes kirekesztése már évekkel korábban megkezdődött.

Az 1939.évi III. törvénycikk jogi alapot teremtett a munkaszolgálat felállítására. Közismert, hogy Nagykátán ezt követően létesült az ország egyik leghírhedtebb munkaszolgálatos bevonulása központja, több száz zsidó honfitársunk halálba menetelének első állomása. 1939. szeptember 23-án a honvédelmi miniszter utasítást hozott, mely szerint a zsidók nem szerezhetnek tiszti vagy tartalékos tiszti rangot. Az 1941. évi XV. törvénycikk, a harmadik zsidótörvény már a náci nürnbergi törvények szellemében faji alapon határozta meg, hogy ki minősül zsidónak. Hol volt még ekkor 1944. március 19-e? A magyar államot ekkor még nem kötelezte semmilyen külső hatás, megszállás, hogy polgárainak egy részét másodosztályú lakosokká fokozza le.

1941. augusztus 27-28. között „idegenrendészeti eljárás” keretében az ukrajnai Kamenec-Podolszk mellett a Magyar Királyság területéről kitelepített 18 ezer un. „hontalan” zsidót mészárolnak le. Erre nem érkezett parancs Berlinből, ezt a Magyar Királyság hadvezetése, közigazgatása önszorgalomból tette. Mindezekért senkit sem vontak felelősségre, nyomában nem bontakozott ki népi tiltakozás, jószerével a parlamentben sem volt ennek a galádságnak visszhangja.

1942. januárjában a „hideg napok” során az újvidéki Duna-parton a magyar katonaság 800-1000 zsidó származású lakost lőtt egy korábbi támadás megtorlásaként a Dunába.

1944. március 19-én a Wehrmacht egységei megszállják Magyarországot.

A 240/1944.Me.sz. kormányrendelet sárga csillag viselésére kötelezte a zsidókat. A rendelet értelmében Nagykátán nyilvános helyen a település addig közmegbecsülésnek örvendő tagjai április 5-től kötelezően viselték kabátjukra felvarrva a megbélyegző Dávid-csillagot. Kötelesek voltak beszolgáltatni rádiójukat, telefonjukat. Törvényben korlátozták utazási lehetőségeiket. 1944. április 8-én Endre Lászlót belügyminisztériumi államtitkárrá nevezték ki. Feladata a „zsidókérdés rendezése” volt.

Az 1944. április 16-án született 600/1944.Me.sz. kormányrendelet kötelezővé teszi a zsidó vagyonok regisztrálását és gondnokság alá helyezését. Április 21-én a kereskedelmi miniszter bezáratta a zsidó boltokat és kereskedéseket.

Gettó létesült Nagykátán

1944. április 4-én Baky László elnökletével a belügyminisztériumban értekezletet tartottak a deportálások előkészítésének néhány „aspektusa” tisztázására. A jegyzőkönyv tanulsága szerint a tanácskozás résztvevői között a Wermacht és a magyar hadsereg magas rangú tisztjei, a különleges kommandó vezetője; Adolf Eichmann, Endre László, Tölgyessy Győző ezredes –a zsidóktól elsőnek megtisztított körzet parancsnoka-, valamint Ferenczy László csendőr alezredes volt jelen. A megbeszélés nyomán a magyar királyi belügyminiszter titkos parancsban értesítette a valamennyi alárendelt tisztségviselőt –polgármesteri, csendőri, rendőrségi szerveket-, hogy minden településen készítsék el az ott lakó zsidók pontos névjegyzékét. A névjegyzéket négy példányban kellett elkészíteni, „hogy nehogy egyetlen zsidó is kicsússzon a hálóból.” A névsorkészítés fedő alibije egy un. élelmiszer-elosztási akció volt.

A zsidók sem a sárga csillag viselésével, sem pedig a lajstromba vétel következményeivel nem voltak tisztában, annak rájuk nézve baljós következményeivel valójában nem számoltak.

A központi hatalom a gettósítást és a megsemmisítő táborokba szállítást katonai precizitással, hadműveleti fedőakcióval álcázta. Ennek alapján Nagykáta és környéke a IV. zóna V. csendőrkerületébe –központja Szeged- került, honnét majd utolsónak hajtják végre július elején a zsidók Auschwitzba szállítását.

1944. április 26-án a kormány jóváhagyta az április 4-én kidolgozott gettósítás programját. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának 1944. május 12-én kelt rendelete jelölte ki Nagykátát a Nagykátai járás és a Gyömrői járás területén lakó zsidók számára létesítendő gettó helyszínéül. A rendelet Géczi András vármegyei főjegyző aláírásával érkezett a településekre.

„Valamennyi járás főszolgabírójának megyei város polgármesterének, és a csepeli szolgabírói kirendeltség vezetőjének.

Az 1610/1944.BM. számú rendelet 8.,9.,10 paragrafusában kapott felhatalmazás alapján a törvényhatóság területén a zsidók lakhelyének kijelölését az alábbiak szerint rendelem el.(…)

…a zsidók a községnek, illetőleg a városnak a főszolgabíró, illetve polgármester által közelebbről meghatározott részeiben, illetőleg meghatározott utcákban, esetleg kijelölt házakban lakhatnak. Táborokban zsidók nem helyezhetők el.

E kijelölt községekben és városokban úgy a helybeli, mint az esetleges más községekből átköltöztetett zsidók lakásáról községekben a főszolgabíró, városokban a polgármester gondoskodik.

Amennyiben főszolgabíró, illetve polgármester úr által az előző bekezdése értelmében kijelölt város, vagy községrészben (utcában, vagy házban) nem zsidó személy is lakik az felszólítandó, hogy onnan költözzön át a város illetve a község más részébe, és a zsidóknak kiköltöztetése során üresen maradó lakások elsősorban ezek részére utalandók ki. Amennyiben az ilyen nem zsidó személyek nem hajlandók átköltözni, azok részére indokolt esetben az átköltözésre halasztás engedélyezhető, azonban az érintkezést fenntartaniuk nem szabad.

A zsidók az átköltözés költségeit maguk viselik, és magukkal vihető vagyontárgyak, szempontjából nem esnek korlátozás alá. Az átköltözés során megürült zsidó lakásokban a zsidók által visszahagyott ingóságok egy helyiségben helyezendők el és ezekről az így visszamaradt bútorokról és más felszerelési tárgyakról, a helyi hatóság azonnal leltért készít az elhelyezésre szolgáló helyiséget pedig lezárja és lepecsételi.(…)

A kijelölt lakóhelyre való átköltözés ideje mindenütt 1944. év május hó 22. napján reggel 5 órakor kezdődik és e naptól számított 8 nap alatt végrehajtandó, kivéve abban az esetben, ha a gettó felállítása elháríthatatlan nehézségekbe ütközne, ez a körülmény ugyanaz azonnal táviratilag közvetlenül bejelentendő a belügyminisztérium Bem. XXI. res. osztályának dr. Molnár miniszteri segédtitkár kezeihez…”

A Nagykátai járás településein az összlakossághoz viszonyítva eltérő arányban éltek zsidók. (Zárójelben az adott település teljes lakossága az 1941-es népszámlálás adatai alapján.) Farmos 11 zsidó lakos (3526 lakosból), Kóka 35 (4661), Nagykáta 234 (10 754), Pánd 12 (2035), Szentlőrinckáta 11 (2074), Szentmártonkáta 35 (4096), Tápióbicske 38 (3993), Tápiógyörgye 30 (5 926), Tápiósáp 1 (2525), Tápiószecső 24 (4313), Tápiószele 69 (10 165), Tápiószentmárton 14 (6066), Tóalmás 11 (3403). A felsorolt települések zsidó lakosságát kötelezték, hogy a megadott időpontig költözzön a nagykátai gettóba.

Nagykátán a lakosság 2 százaléka, 214 fő volt izraelita, míg 17 fő keresztény zsidónak vallotta magát. A neológ anyahitközség élén Székely Imre állatkereskedő állt, az anyakönyvező rabbi pedig a helyben lakó Breuer Soma volt.

A Gyömrői járás 27 789 lakosából -1941-es népszámlálás adata- 357 zsidót regisztráltak. Az ennél jóval nagyobb és népesebb Nagykátai járásnak ezekben az években 63 547 lakosa volt, melyből 505 volt a zsidó vallású. A papíron 862 zsidó lakosnak kellett volna a nagykátai gettóba költözni, mely alól egyedül csak a férfi lakosság katonai munkaszolgálata adhatott felmentést. A „hiányzó” mintegy 250 fő vagy a fronton volt, vagy pedig –miként a nagykátai Sajó doktor- egyénileg rejtőzött el. Ez utóbbi alig néhány személyt érintett, szervezett mentésről és dezertálásról nem sokat tudunk.

A kormányrendelet értelmében a gettóba költözők csak a rajtuk levő ruházatot, két váltás fehérneműt, 14 napi élelmet és fejenként 50 kg-os poggyászt vihettek magukkal.

A nagykátai gettót a község zsidók által legnagyobb arányban lakott két utcájában, a Tisza István úton –ma Ady Endre út-, valamint a zsinagóga és a zsidó iskola mellett levő Damjanich utcában rendezték be. „Az V. csendőrkerület nagyobb gettói, melynek lakosságát végül a bevagonírozási központokba vitték, Hódmezővásárhelyen, Kalocsán, Kecelen, Kiskőrösön, Makón, Nagykátán, Szarvason és Szentesen voltak.” – írta a magyarországi holokauszt legismertebb kutatója, Randolph.L. Braham.

A nagykátai gettónak létrehozásakor 628 regisztrált lakója volt, mely nem tartalmazta a családok azon férfitagjait, melyek ebben az időben a fronton munkaszolgálatosként teljesítettek szolgálatot. A gettó minden harmadik lakója nagykátai volt, ők képezték a legnagyobb létszámú közösséget: kb. 200-an lehettek. A gettó létrehozását és belső életének szabályozását a helyi közigazgatással együttműködve a Zsidó Tanács végezte. Tagjai voltak: Breuer Soma rabbi, Székely István, Schwarz Vilmos, Relle Imre és Sebestyén Imre. A nagykátai gettó egy hónapig -1944. június- működött, majd július első napjaiban az ott élőket átszállították a monori bevagonírozási központba, majd július 6-8. között a monori téglagyárból más gettók oda koncentrált lakóival együtt 7500 személyt szállítottak Auschwitzba.

A dokumentumok szerint a 628 gettósított személyből egy hónap alatt 194 haltak meg. Ez mindennél többet mond a két utcában uralkodó körülményekről. „A gettó nehéz körülményeit enyhítette, hogy a település lakossága a zsidókat többször élelemmel segítette, sőt többeket még a gettóból is sikerült kimenteni.”- olvashatjuk az enciklopédia 867. oldalán.

Idézek Mariska néni visszaemlékezéseiből: „A gettó kijelölt épületeinek lakóit elküldték, még akkor is, ha ott katolikus család élt. A kijelölt gettóba kényszerítettek bennünket, és Nagykátán a mai Ady Endre –akkor Tisza István utca volt-, valamint a Damjanich utca déli oldalát jelölték ki gettónak. Itt minden házban egy szobát kapott egy-egy család. Ahol mi laktunk, ott az egyik szobában mi voltunk, a másikban már egy Pándról jött család, a harmadikban egy tápiószecsői família.

Kijárási tilalom volt, naponta egy óra időtartamra hagyhattuk el a házunkat, amikor az utcára kimehettünk, vehettünk valamit magunknak. Még azt sem engedték meg, hogy a járdán menjünk, csak a kövesút közepén járhattunk. Ez is a megaláztatás egyik formája volt. Az üzleteket kijelölték, hogy melyikbe nem léphetünk be. Templomba természetesen akkor már nem járhattunk, a rabbi vallási szolgálatát nem láthatta el.

Ekkor a zsidóknak már nem lehetett üzlete, a bolt új tulajdonosa kitette a táblát: „Ez egy árja üzlet!”. Egyszerűen kárpótlás nélkül vették el tőlünk mindenünket. Amikor a gettót 1944 nyarán kiürítették, mindössze kis élelmet vihettünk magunkkal, ami egy-két napra volt elegendő. A polgári iskolába gyűjtöttek össze minket, s emlékszem, hogy az utolsó éjszakát az udvaron, egy iskolapadban ülve töltöttük. Reggel sorakoztattak minket, s vonultunk ki a nagykátai vasútállomásra. Bevagoníroztak minket, s ez a szerelvény elvitt minket Monorra…”

A nagykátai gettó számos település krónikájában szerepel. A következőkben azon települések zsidó történelmével kívánok röviden foglalkozni, mely községek virágzó zsidó lakossága Nagykátán szenvedte el a megaláztatás addig nem tapasztalt mértékét.

A gyömrői zsidók a nagykátai gettóban

Az 1944-ben járási központ Gyömrőn a 18. század elején telepedtek meg a zsidók. Egy 1746-os feljegyzés 5 zsidó lakost említ. A Gyömrői járás minden zsidó lakosát a gyömrői főszolgabíró utasítása értelmében Nagykátára deportálták. A járásból a kátai gettóban elhelyezett lakosok összlétszámát nem ismerjük. Az 1941-es népszámlálás alapján Ecseren 13 fő, Gyömrőn 179 fő, Maglódon 82 fő, Mendén 7 fő, Tápiósápon 12 fő, Tápiósülyben 54 fő, Úriban 10 fő volt az akkor érvényben levő faji törvények alapján zsidó.

A járási központ lakosságának 2,3 százaléka volt kénytelen elhagyni otthonát, de a kikeresztelkedett 27 fő sem volt biztonságban. A községben működő neológ fiókhitközség 15 tagját Szigeti István gondnok mellett az anyakönyvezést végző monori rabbi, Pfeiffer Izsák irányította.

1941-ben a gyömrői Dobossy Sándor és 233 társa kezdeményezte Endre László Pest vármegyei ispánnál, hogy a zsidók részére tiltsák meg a megyében a gyógyfürdők és üdülőterületek használatát. A községben uralkodó –természetesen nem mindenkire jellemző- zsidókkal szembeni ellenséges hangulatra jellemző a Gyömrői Járás c. folyóiratban megjelent írás: „A Gyömrői járásban nincs zsidó! És csodálatos zökkenő nélkül halad az élet, nem hiányoznak!”

A gyömrői zsidókat 1944 májusának végén gyűjtötték össze a helyi zsinagóga környékén, majd június elején átszállították őket Nagykátára. A kutatások szerint mintegy 30 zsidó élte túl a holokausztot.

Gyömrőn 2014-ben példaszerű törekvések indultak el –kiállítás, emlékműállítás- az áldozatok emlékének felidézésére.

Kókáról is Nagykátára deportálták a zsidókat

A Tápió mente települései közül Kókán talán a legkorábban, már a 17. század végén megtelepedtek a zsidók. A közösség erejére jellemző, hogy a 18. században már volt imaházuk, temetőjük és iskolájuk. 1840-ben 7 fő -0,3%-, 1920-ban 89 fő -2%-, 1941-ben 35 fő -0,8%- volt a kókai zsidók száma és aránya.

A deportálás végrehajtása során a zsidókat a Tabán utcai zsinagógában gyűjtötték össze, s innen szállították őket Nagykátára. A zsinagógát a vészkorszak után hagyták elpusztulni. A holokausztnak 16 helybéli zsidó esett áldozatául.

A maglódi zsidók Nagykátán

A Gyömrői járásba tartozó Maglódon a 18. század közepén jelentek meg először a zsidók. 1746-ban a településen 9 izraelita vallású ember élt. 1830 előtt épült a maglódi zsinagóga, majd nem sokkal később temetőt is nyitottak. 1880-ban 61 zsidó élt a településen, a lakosság 4 százaléka. A krónikák kiemelik, hogy az első világháborúban több maglódi zsidó katona szerzett kitüntetést. A két háború között a hitközség elnöke Kohn Sándor volt.

Az 1941-es népszámlálás adatai szerint 82 fő izraelita a lakosság 1,5 százalékát jelentette. 1944-ben több vezető tisztségviselő –Gyenes Pál községi bíró, Diószegi István főjegyző- próbált a helyi zsidó közösség helyzetén segíteni, sajnos nem sok sikerrel. Néhány maglódi zsidó hamis papírokkal próbálta meg túlélni a vészkorszakot. A maglódi zsidók május végén érkeztek a nagykátai gettóba, majd innentől sorsuk elválaszthatatlanul összefonódott az itt nyomorgó hatszáz hittársuk sorsával. A holokausztot alig néhányan élték túl.

A szentmártonkátai zsidók sorsa

A szomszédos Szentmártonkátán az 1800-as évek közepétől éltek zsidók. A Községtörténeti Kör kutatásai alapján megállapítható, hogy a mártonkátai izraelita vallású családok a község társadalmi életének –kereskedelem, vendéglátás- fontos alakítói voltak. 1941-ben 35 fő zsidó lakost regisztráltak, a település létszámának 0,9 százalékát. Ebben az időben 13 kikeresztelkedett zsidó élt a községben.

A nagykátai főszolgabíró utasítására a Polgár család Dezseőffy utcában levő kúriája tágas udvarán gyűjtötték őket össze 1944 áprilisában. Elsők között szállították át őket szekereken az alig 7 km-re levő kátai gettóba.

Auschwitzból senki sem tért haza, két hazaérkezett munkaszolgálatos férfiről tudnak a helytörténészek. A község északi szélén levő zsidó temetőben a faragott sírköveket középre hordták össze, ami azt jelentette, hogy Szentmártonkátán 1944-ben megszűnt a zsidó közösség és hitélet.

Tápióbicske is elveszítette zsidó közösségét

A zsidók betelepülése Bicskére a 18. században kezdődött. 1746-ban még csak 5, 1790-ben már 95 izraelita lakost írtak össze. Ezekben az években létesült a hitközség, temető és épült imaház. A 19. század második feléig ők alkották a település második legnagyobb felekezetét. 1840-ben már egy 220 fős izraelita közösség élt a faluban, a lakosság 9,9 százaléka. Ezekben az években Tápió mentén Bicskén élt a legnagyobb létszámú zsidó közösség. Zsinagógájuk a 19. század végén épült.

A bicskei zsidóság főleg földbérlet gondozásából, a helyi kereskedelem bonyolításából élt. 1940-ben új temetőt hoztak létre, miután a régi már megtelt. A tápióbicskei zsidók számának csökkenését a 19. század végén az okozta, hogy egyre többen költöztek át a vasúttal rendelkező, jóval nagyobb és fejlettebb járási központba, Nagykátára.

Az 53 fős status quo ante hitközséget 1944 áprilisában dr. Krausz Antal orvos vezette, míg az anyakönyvvezető rabbi a nagykátai Breuer Soma volt. A Tápióbicske-Nagykáta-Monor-Auschwitz útvonal megtétele után 25 helybéli zsidó pusztult el. A zsinagógát a hitközség megszűnte után lerombolták.

A tápiógyörgye zsidók sorsa

A Nagykátai járás délkeleti peremén fekvő Györgyére a 18. század második felében érkeztek az első zsidó lakosok. 1785-ben 17 izraelita élt a faluban, majd száz évvel később ez a szám már 108 fő, ami a helyi lakosság 2,7 százaléka volt.

„1865-68-ban a Táfler-Györgyey-család Tápiógyörgye határában 5672 hold földet vásárol meg, összesen 11-12000 hold kerül a tulajdonukba, bérletekkel együtt eléri a 28 000 holdat. Ők építették a Kassa-oderbegi vasútvonalat, és a megszerzett jövedelemből földbirtokot alapítottak. A Györgyey-család letelepedése óriási jelentőségű a falu életében. Az ő birtokukon termeltek először sörárpát, dohányt, cukorrépát, cukorrépamagot, napraforgót, és 150 holdas, szakszerű telepítésű szőlőbirtokon mutatták be a korszerű művelést, az exportképes bor-, és pálinkakészítés csínját-bínyját. Versenyló-tenyésztésük, szarvasmarha-, juhállományuk híres volt a környéken. 150 györgyei nincstelennek biztosítottak megélhetést, biztos jövedelmet a kastélyban, a majorságokban, a földbirtokon. Jótékonykodó, a falu közéletében, hitéletében résztvevő, és a falu gyarapodását mindenben segítő család volt…” –írta 2000-ben Kucza Péter könyvében Bihari József ny. megyei múzeumigazgató.

A zsinagógát Györgyey Illés építette 1896-ban. A györgyei fiókhitközségnek 1944-ben 27 tagja volt. Az anyakönyvvezető rabbi Breuer Soma volt. „Csupán két tápiógyörgyei túlélőről van tudomásunk.” – írta Randolph L. Braham.

A györgyei áldozatok emlékére 2004-ben a helyi zsidó temetőben az elpusztított zsidó lakosok neveit feltüntető emlékművet állítottak.

A tápiósülyi zsidók útja Nagykátáig

Tápiósülyben 1737-ben 12 zsidó élt, akik hitük megerősítésére imaházat építettek. A szomszédos Tápiósáp község izraelita vallású lakóival közös volt a sülyiek hitélete. A két település közös neológ hitközsége 1944-ben 49 fős volt, mely közösség élén elnökként dr. Reiner Dezső orvos állt. A Gyömrői járásba tartozó két település zsidó lakosságát 1944 májusában a nagykátai gettóba szállították. A hiányos források szerint „csupán néhány zsidó tért vissza.”A Tápió mente egyik legszebb zsidó templomát 1944 után lakóházként hasznosították, majd az 1730-as években épült műemlékjellegű épületet lebontották.

A tápiószelei zsidók sorsa

Tápiószelén nem alakult ki a Nagykátára jellemző nagybirtok, a református és evangélikus köznemesség vallási tekintetben toleráns volt a 18. században megjelent zsidó lakossággal szemben. 1746-ban 6 fő, 1785-ben már 180 zsidó lakos élt Szelén. A hitközség megalakulását 1770 körül datálják, s Tápió mente legszebb, klasszicista stílusú zsinagógáját 1810-ben építették fel. A dinamikus fejlődésre jellemző, hogy 1840-ben már a lakosság 14 százaléka, 386 fő volt izraelita vallású. 1840-ben zsidó elemi iskola nyitotta meg kapuit.

A hitközség 1869-ben a neológ irányzat követője lett, mely a legtöbb tápiómenti közösségre jellemző volt. Az első világháborúban 14 szelei zsidó katona harcolt, közülük 7 fő halt hősi halált. 1929-ben a zsidó lakosságon belül 12 kereskedő, 6 iparos, 6 gazdálkodó, 4 tisztviselő, 4 kofa, egy ügyvéd, egy orvos, egy tanító és egy munkás volt. 1941-ben 69 vallását megtartó izraelita és 6 kikeresztelkedett élt Szelén. A neológ hitközség –elnöke Bender Mihály fakereskedő- 61 fős volt.

Amikor a szelei zsidókat 1944 májusának végén Nagykátára telepítették, lakásaikra a helybéliek azonnal bejelentették igényüket. „A nagykátai gettóból a zsidókat június elején a monori gyűjtőtáborba szállították, ahol a szörnyű körülmények között többen meghaltak vagy megbetegedtek.” – írta Braham professzor. A holokausztnak 57 tápiószelei áldozata volt. A túlélők közül volt, aki rendszeresen eljött a júniusban megtartandó nagykátai zsidó mártír istentiszteletre. A műemlék zsinagógából minden ékétől megfosztott gazdasági raktárépület lett. A zsidó temetőt –hol a mártíroknak emlékműve található- a közelmúltban hozták rendbe.

Nagykátai zsidók a gettóban

Nagykátáról a magyar és angol nyelven megjelent alapmű, a holokauszt enciklopédia a következőket írta: „Nagykátára az első zsidók csak az 1860-as években érkeztek. A zsinagóga 1905-ben épült fel. A zsidók jelentős szerepet játszottak a település gazdaságában, hiszen ők alapították a település két pénzintézetét, a Nagykáta és Vidéke Takarékszövetkezetet és a Nagykátai Járás Takarékpénztárát. 1919-ben, az ellenforradalmi terror által szított zsidógyűlölet miatt súlyos károkat szenvedett a zsinagóga és a rabbilakás is.”

A két járás települései közül Nagykátán élt a legtöbb zsidó család, itt volt legjelentősebb a szerepük egy adott város életében. A hetente születő zsidótörvények nyomán keletkezett vészjósló jövőt érzékelve a zsidó kereskedők keresztény alkalmazottaik nevére íratták a boltot és annak készletét. Saját lakásaikat még akkor sem tarthatták meg, ha az a kijelölt gettó területén belül volt. Ha saját tulajdonukban maradhattak, annak csak egy helyiségét vehették igénybe, a lakás többi szobájába „lakókat” költöztettek.

Kátai Szilveszter tanár úr kutatásai nyomán ismerjük a holokauszt nagykátai 194 áldozatának a névsorát. A 200 fős közösségből 154-en Auschwitzban, 6-an Mauthausenben, 1 fő Bergen-Belsenben, négyen Mühldorfban haltak meg. A munkaképes fiatalok közül mindössze heten élték túl a Soá-t, s a munkaszolgálatot teljesítők közül is hazatérhettek néhányan.

A városért talán a legtöbbet tevő Aczél Mihály, az egykori 76 éves önkormányzati képviselő sem mentesült a gettóba költözés alól. Azon a napon, amikor a szerelvény Auschwitzba ért, rá is a gázkamra várt. Az Ármuth család négy tagja pusztult el, míg a túlélő Bernáth László családjának hat tagját veszítette el. Meg kellett halnia a 11 éves Braun Györgynek, a 8 éves Braun Imrének, a 16 esztendős Braun Jenőnek, az 5 éves Heisler Zsuzsikának, a 8 esztendős Hirschl Imrének, a 6 éves Hirschl Rózsának, a 8 esztendős Kovács Sanyinak, a 8 éves Preisz Editnek, 3 éves húgának, a 8 esztendős Sajó Veronikának, a 7 éves Szemes Editkének. Rájuk mint a birodalom legfőbb ellenségeire már a birkenaui rampán kimondták az azonnal végrehajtandó halálos ítéletet.

A nagykátai zsidók közül a gettó embertelen körülményeit kellett elszenvednie a 83 éves Preisz Sámuelnek és a 81 esztendős Spitzer Fülöpnek. Mindkettőjüket az Auschwitzba érkezés napján gázkamrába küldték.

A mühldorfi lágerben halt meg Bigler(Földes) Pál, Erdős Károly, Hajdú Marcell, dr. Schreiber Izsák.

Sokan a szervezet minden erejét felőrlő szenvedés után a felszabadulást követően haltak meg, mint Ármuth Imre Sopronban 1945. április 15-én, Bernáth Sámuel Kauferingben 1945. április 14-én, Frank László 1945. április 2-án és dr. Hajdú László 1945. március 15-én, Schenk György 1945. május 15-én, a 28 éves Tusák László 1945. április 3-án Mauthausenben. Ugyancsak itt lelte halálát Kovács Lajos 1945. március 30-án, míg alig pár nappal élte túl a tábor felszabadítását az 1945. április 25-én 25 éves korában Bergen Belsenben meghalt Pottok Ilona.

Munkaszolgálatosként valahol a Szovjetunió területén, a Doni áttörés alkalmával halt hősi halált 1942 decemberében a 30 éves Bernáth Márton, 1943 januárjában a 40 éves Bernáth Mór, ismeretlen időpontban a 38 esztendős Martin Endre, 1942. decemberében a 41 éves Preisz Pál, 1943. január 20-án a 28 éves Székely Illés és a 22 éves Tusák Pál, 1942. december 15-én a 31 éves Vajda József.

Radnóti Miklós, Szerb Antal sorstársaként vesztette életét munkaszolgálatosként Hidegségen 1945. március 15-én a 47 éves Spitzer Gyula, Balfon 1945. március 20-án a 25 éves Szemere István, 1945. február 11-én, Fertőrákoson a 49 éves Szőke Sándor.

Budapesten halt meg ezekben a napokban Bernáth Ármin, Horváth Irén, Horváth Lajos, Sebestyén Éva.

A nagykátai zsidók ingóságait a tágas zsinagógában gyűjtötték össze Tálos Imre állampénztárnok irányításával. A deportálásból mindössze hatan tértek vissza, s mintegy 15 munkaszolgálatos élte túl a háborút.

Nagykátáról Monorra

1944 júniusának végére a magyarországi zsidó gettók kiürítése a befejezéséhez közeledett. Mind külföldről, mind pedig belső politikai-közéleti tényezők részéről erőteljes nyomás nehezedett Horthy Miklós kormányzóra az Auschwitzba tartó szerelvények leállítására. 1944. július 6-án Horthy úgy határozott, hogy beszünteti a magyarországi deportálásokat. A kormányzói akaratot semmibe véve Monorról még elindítják Miskolc-Kassa-Auschwitz irányába a szerelvényeket. Ez a szándékos fegyelmezetlenség, a hadsereg és a közigazgatás német-és nácibarát körei a vidéki zsidóság megsemmisítését kész tényként kezelték, s a későn született kormányzói akarat mindössze a budapesti zsidóságon tudott már csak segíteni.

A nagykátai gettó lakosait július első napjaiban a Monoron kialakított koncentrációs és bevagonírozási központba szállították. A monori téglagyárban mintegy 350 helyi zsidó, illetve a Budapesttől délre és keletre található kiürített gettók lakói kerültek. A 7500 itt összegyűjtött zsidó egy része Jászberényből, Jászfényszaruról, Jászkisérről érkezett.

„A monori gyűjtőtáborban aratott a halál. A fennmaradt jelentések alapján a hőség és a zsúfoltság miatt sok beteg és idős ember halt meg végelgyengülés vagy éppen szívroham következtében. Többen öngyilkosságot követtek el. A helyzetet súlyosbította a pénz és érték után kutató csendőrök brutalitása is, mely számos áldozatot követelt.”

A monori zsidó temetőben jeltelen sírokban nyugszanak a téglagyárban meghalt zsidó deportáltak. Nemrég az interneten tették közzé a névsort, melyből a 75 éves gyömrői Lusztig József és a 68 éves maglódi Bolgár Ignác korábban a nagykátai gettó lakója lehetett.

A nagykátai gettó lakója volt a gyermekkorú Bernáth László, aki 2005-ben megjelent „Időmozaik” c. könyvében írt a gettó utolsó napjáról, a stáció további állomásairól. Az utolsó túlélő

„Eszébe jutott az első marhavagon, amibe bezavarták őket. Az embereket előző nap délután a gettó zsúfolt szobáiból beterelték a polgári iskola épületébe, ahol a fiú néhány héttel korábban megkapta negyedik osztályos bizonyítványát. Magukkal vihettek egy hátizsáknyi holmit, de estefelé mindenkit megmotoztak, az ékszereket elvették, az odarendelt bábaasszonyok gumikesztyűvel még a nők hüvelyébe is benyúltak, nehogy elrejtsenek valamit.

Aztán lefekhettek az osztálytermek padlóira, de nekik csak az udvaron jutott hely. Szerencsére június közepén már elég melegek voltak az éjszakák, és a hátizsákokból előkerült néhány pléd is.

Másnap délután sorba állították őket, és elindultak a vasúthoz vezető főutcán. Az emberek megálltak a járdán, és némán figyelték a szokatlan menetet. Majdnem mindenki ismerte a másikat a tizennégyezres lélekszámú nagy faluban. A fiú népes családjával lépdelt, éppen öten voltak a sorban: az apja, az anyja, a nagymamája, a nagynénje és ő. Mindenki sietett, hogy elkerülje a kíváncsi tekinteteket, s minél előbb kiérjen az állomásra. A kísérő csendőrök nem siettették őket.

A kíváncsiság mellett sokak szeméből talán még a meglepetés lett volna kiolvasható, ha a menet tagjainak lett volna idejük a tekinteteket fürkészni. Némelyikben részvét, máséban káröröm lehetett: no, ezek az urak meg nagyságos asszonyok megtanulják végre, mi az igazi munka. A harmadik tekintetben kapzsiság villant, mi lesz ezeknek a házaival, bútoraival, elásott kincseivel? Beszéd azonban nem hallatszott a járdáról. A kakastollas csendőrök közelében amúgy sem szeretett senki hangosan beszélni.

Az állomáson gyorsan bevagonírozták őket. A rámpán, ahol az állatokat szokták felhajtani, fel tudtak lépkedni az öregek is, és hamar megtelt a két vagon mintegy száz-száztíz emberrel. A rend gyorsan megszületett: valaki azt javasolta, s ezen vitatkozni sem volt érdemes, hogy először üljék körbe a vagon négy falát, a hátuk mögé vagy a lábuk közé tegyék a hátizsákot, s akik nem férnek el, alkossanak két sort középen úgy, hogy egymásnak támasztják a hátukat. A száz ember elég gyorsan elhelyezkedett.

Abban reménykedtek, hogy nem kell sok időt tölteniük a vagonokban. Ötven kilométerre voltak Budapesttől, mégis, mire elindultak és felértek egy teherpályaudvarra, már éjfél köré járhatott. Mire tovább indultak a közeli Monorra –fogalmuk sem volt, hogy hová mennek- már késő reggel volt. Alighogy kizavarták az embereket a vagonokból, leültették őket a hátizsákjaikra. A kakastollasok a raktárépület betoneresze alá álltak.

Légitámadást jeleztek az állomáson, és nemsokára meg is jelentek a magasban a liberátorok. Az első hármas raj vékony sztaniolszálakat szórt, néhány ezekből a csíkokból ott landolt a lábuk előtt. Egyesek szerint ezek arra valók, hogy zavarják a rádióadásokat. Aztán mintha moziban ülnének, végignézték Budapest első nagy bombázását.

A robbanások ilyen távolságból is jól hallatszottak, s néha a vasútállomást környező akácfák fölött távoli füstöket is láthattak. Déltájban már nem jöttek újabb bombázók, őket pedig elgyalogoltatták a város szélére, a téglagyárba…”

A Budapestet ért légitámadás 1944. július 2-én, vasárnap történt, ekkor hullott Nagykátára is néhány bomba, több polgári lakos halálát okozva. A visszaemlékezés, a regényrészlet információi alapján a nagykátai bevagonírozás 1944. július 1-jén, szombaton történhetett.

Emberek az embertelenségben

Megkerülhetetlen arról beszélni, hogy 70 éve miként viszonyultak a „kívülállók” a zsidók tragédiájához. Miként azt Bernáth László regényének közölt szemelvénye is jól jellemezte: az együttérzéstől a kárörvendésig sokféle reakció volt jelen 1944-ben. Az „Időmozaik”, valamint Schenk Mariska néni visszaemlékezése is a legmelegebb szavakkal szól a nagykátai polgári iskola tanárnőjéről, Schermann Arankáról. Emberségből példát

A tanárnő a sárga csillag bevezetése után megtiltotta a megalázó jelvény viselését az iskolában, s tette ezt egy olyan légkörben, ahol az ilyen kiállást nem nézték jó szemmel.

Pár éve tanítványaim részére pályázatot hirdettem embermentő tevékenységek felkutatására. Az egyik 7. osztályos fiú írásból idézek:

„Egy kedves ismerősöm véleményét kérdeztem meg arról, hogy milyen emberek lehettek a zsidók? Barát Feri bácsi hetente jön hozzánk, ő hozza a házitejet már évek óta. Úgy gondoltam, hogy ő a legalkalmasabb arra, hogy nekem segítsen.

Feri bácsi sokat köszönhet egy zsidó állatorvosnak. Ez az orvos Feri bácsi gyermekkorában sárga motorbiciklivel járt, sokszor felvette maga mellé az érdeklődő fiút. Nagyon szerette Feri bácsit, s azt mondta a fiúnak, hogy egy született állatorvos. Sajnos orvos nem lett Feri bácsiból, de ehhez közelálló foglalkozást választott:inszeminátorként dolgozik a mai napig is.

Dr. Sajó igen jó állatorvos volt, s a fiú sokat segített neki. Amikor megkezdődött a zsidók deportálása, őt utoljára hagyták, mert egy állatorvosra mindig szükség volt. A 15 éves fiú ekkor segített legjobb jóakarójának: 9 napig az erekközi nádasban bújtatta, ennivalót vitt oda neki. A bivalyt megfejte, s annak tejét vitte az orvosnak. Amikor anyja kenyeret sütött, elcsent belőle. Később kénytelen volt bevallani, hogy hová lett a kemencében sült cipó.

Ősszel közelért Nagykátához a háború. A községet bombázták, s a nádasra is hullott belőle. Ekkor szomorúság töltötte el Feri bácsi szívét, mert nagyon aggódott barátjáért. A nádas leégett, s az ott rejtőzött doktor sorsáról nem hallott többet. A háború után tudta meg, hogy Sajó doktor alkalmazta elsőként a környéken a tehenek mesterséges megtermékenyítését.

Most is szeretettel, sajnálattal gondol vissza Feri bácsi a zsidó állatorvosra…”

Dr. Sajó Sándor állatorvos munkaszolgálatosként túlélte a háborút. 33 éves feleségét és 8 esztendős Veronika lányát azonban elvesztette. A nyomasztó emlékek hatására többé nem vállalt hivatalt Nagykátán.

Pár éve egy nyári temetői zsidó mártír istentiszteleten találkoztam az idős Sajó doktorral. Kísérőjére támaszkodva simogatta meg az obeliszken elpusztított szeretteinek nevét…

Monorról Auschwitzba

A monori téglagyárban szűk egy hetet töltöttek a deportáltak, majd a 7500 embert július 6-8. között meneteltették ki a vasútállomásra. Az utolsó szerelvények Magyarországról innen indultak Auschwitzba. Ennek a stációnak az „élményét” ismét Bernáth László segítségével szeretném olvasóimmal megosztani.

„Egy szabadban töltött esős hét után ismét a vasútállomás felé kutyagoltunk ismeretlen csendőrök kíséretében. Az utcán állók próbáltak segíteni is. A téglagyárban több ezer ember számára csak két vízcsap működött, ahol mindig sorban álltak, és ahol majdnem verekedéssé fajuló viták zajlottak. Voltak egyedülálló, beteg öregemberek, akik napokig víz nélkül maradtak, hacsak valamelyik falujukbeli ismerős meg nem könyörült rajtuk.

Ezért, amikor az állomás felé meneteltek, többen kiszóltak a járdán ácsorgóknak: nem tudnának egy kis vizet adni? Hamarosan meg is jelent egy kamaszlány kékzománcos vizeskannával, aminek fedeléből vizet próbált adni menet közben, a csendőrök azonban elzavarták.

Akkor messze előttünk egy sovány, idős, fekete fejkendős parasztasszony letett egy kannát az út szélére, hogy azt a menetből elérhessék. Már jónéhányan ittak belőle, amikor egy csendőr észrevette, kivette a kannát az éppen vizet töltő kezéből, és az árokba dobta.(…)

Magyarországról május 15-e és július 8-a között a hivatalos okmányok szerint 434 351 zsidót deportáltak 147 vonatszerelvény igénybevételével. A deportáltak végső állomása az Auschwitz-Birkenau tábor rampája volt. A vonatok a legnagyobb melegben 3-4 nap alatt értek célba. Útközben a szerelvényeket sem partizánok, sem pedig a szövetségesek légitámadásai nem zavarták. A napi négy szerelvény –ennyit volt képes a tábor „feldolgozni”- 3000-3500 megsemmisítésre szánt zsidót szállítottak.

A szerencsétlen embereket 70-90-esével zsúfolták a marhavagonokba. A tehervagonokban két vödör volt: egy a víznek, egy pedig a szükséglet elvégzésére. A vagonok ajtajait lezárták, az ablakokra rácsot szereltek. Kassáig magyar csendőrök őrizték a szerelvényt, majd onnantól a SS vette át a vonat felügyeletét. Az Auschwitzba érkezők mintegy 10 százaléka reménykedhetett a túlélésben: őket a szelekció során Mengele és társai „munka” elvégzésére tartották alkalmasnak.

„Három napig utaztak a marhavagonban. Két vödör állt az ajtó mellett, hogy akinek kis vagy nagy dolga van, itt intézze el. A szemérmesebbek először pokrócba bugyolálták magukat, úgy ültek a vödörre, de a harmadik napon már senki sem foglalkozott ezzel. Naponta kinyitották az ajtót és felszóltak, hogy valaki jöjjön le, és ürítse ki a vödröket, és egyszer-egyszer vizet adtak tiszta vödörben. Mindenki szomjas volt, elgyötört, a kicsik már nem is sírtak, az öregek elgémberedett derekukat masszírozták hozzátartozóikkal. Ha ugyan volt ilyen a vagonban.

A fiú odakéredzkedett a keskeny, hosszúkás vagonablakhoz, amit kívülről szögesdróttal hálóztak be. Elég magas volt már, hogy ágaskodás nélkül kilásson. Az esti lámpa fényében a csendőrök egyes sorban gyülekeztek, kivonultak, és hamarosan német katonák jöttek a helyükre. Kassán voltak…” – írta 2005-ben megjelent könyvében Bernáth László.

A stáció utolsó állomása, a megrázó valóság: Auschwitz-Birkenau már egy másik írás témája.

„Aki a bűnt mentegetni, relativizálni, megkérdőjelezni akarja, erkölcstelenséget követ el, így maga is bűnössé válik. Mert minden engedmény, minden megengedő, önfelmentő vagy önigazoló gesztus oda vezethet, ahol most állunk. Újra megtörténhet, aminek sosem lett volna szabad megtörnie.

Tisztelt Emlékezők!

Akiket ide hurcoltak, nem tudták, hová érkeznek. Nem volt módjuk a védekezésre, és esélyük sem volt a menekülésre. A marhavagonok fojtogató zsúfoltságából kilépők már megalázva, megfélemlítve, és csaknem mindenüktől megfosztva érkeztek ide. A tábor kapuján belépve pedig azzal szembesültek, hogy cinikus hóhéraik emberi méltóságuk maradékától is módszeresen megfosztják őket….” – mondta Áder János köztársasági elnök az Élet Menete megemlékezésen 2014-ben Auschwitzban.

„A holokausztra való emlékezés, a felelősségérzet kialakítása kikerülhetetlen erkölcsi követelmény önmagunkkal és minden olyan embertársunkkal szemben, akit elért vagy fenyegetett bármely hasonló tragédia. Ugyanakkor nemcsak morális feladat, de társadalomfejlődésünk nagy leckéje is, hiszen csak felelős polgárok alkothatnak erős és önbizalommal rendelkező nemzetet.” – írta 2001-ben a holokauszt emléknap bevezetésekor Pokorni Zoltán oktatási miniszter. Ennek a gondolatnak a jegyében emlékezzünk az áldozatokra a nagykátai gettó létrejöttének 70. évfordulóján.

Basa László

IRODALOM

- Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon I-II. Budapest, Belvárosi, 1997.

- Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája I-III. Budapest, Park, 2007.

- Bernáth László: Időmozaik. Dokumentumregény. Coldwell Könyvek, Budapest, 2005.

- Szita Szabolcs: Együttélés, üldöztetés, holokauszt. Korona Kiadó, 2001.

- Mondjátok el, mi történt! A magyarországi holokausztról. Ex Libris Kiadó, 2004.

- Iskolai emléknapok. A holokauszt áldozatainak emléknapja. Oktatási Minisztérium, 2001.

- Kucza Péter: Ahogyan nagyszüleink látták. Képek a Tápió-vidék múltjából. Nagykáta, 2000.

- Bihari József: Tápiógyörgye. Megjelent: Kucza Péter: Ahogy nagyszüleink látták. Képek a Tápió-vidék múltjából. Nagykáta, 2000.

- Basa László: Nagykáta történelmének része…Nagykátai Újság, 2001, június.

- Basa László: Emberségből példát. tapiokultura.hu online újság, 2012. november 18.

- Basa László: Az utolsó túlélő. tapiokultura.hu online újság, 2014. január 28.

- Basa László: Valamikor ők is Nagykáta polgárai voltak. tapiokultura.hu online újság, 2014. április 14.

- Basa László: Zsidósorsok Nagykátán. Nagykáta zsidó történelme I. Szakköri Lapok, a Nagykátai Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat kiadványa, 2001.