„A nemzeti emléknap olyan kitüntetett napot jelöl, amely egy ország vagy egy nép életében kiemelt jelentőséggel rendelkezik, de nem nemzeti ünnep. Általában egy olyan történelmi győzelem vagy tragédia, illetve más nemzeti jelentőségű esemény, amely fordulatot hozott, amelyre az adott ország állampolgárai vagy nép tagjai büszkék lehetnek, vagy amelyet gyászolnak(….) Magyarország törvényben rögzített nemzeti emléknapja április 16, a holokauszt áldozatainak emléknapja.”

„Az Országgyűlés 2000-ben határozott arról, hogy április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja legyen. Az első ilyen megemlékezést 2001-ben tartották.1944-ben a náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását a korabeli Magyarország kárpátaljai területén.” KÉPEK

A magyar zsidóság deportálásának 70. évfordulójáról méltó módon megemlékezni – ez a cél vezényelte a Kormányt, amikor az 1005/2013. számú határozatával életre hívta a Magyar Holokauszt-2014 Emlékbizottságot, mely a diplomácia, a történelmi egyházak, a civil szféra és a magyar zsidóság képviselőinek fórumaként készíti elő a 2014-es emlékévet…”

„A holokauszt emlékév a felejtés és a közöny ellen akar tenni. Úgy, hogy a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűnöket és bűnösöket megnevezi, az ártatlan áldozatok mártíromsága előtt fejet hajt.(Az emlékév szellemi alapvetéseiből.)

Nagykáta 800 éves történelme során a Káta nemzetség alapította települést fennállása alatt sok megpróbáltatás érte. Az első pusztító támadás a tatárjárás során tizedelte meg a lakosságot, majd a törökvilág végén a hadak vonulásának útján martalóchadak folytattak az itt élők ellen kíméletlen háborút. Volt, amikor a járványok révén nemre és rangra való tekintet nélkül sorvadt a falu lakossága, de a XX. század nagy háborúi sem kímélték a kátai polgárokat. Minden pusztító, emberéletet nem kímélő támadás eredője idegen hatalmak önkénye volt.

Volt azonban a tulipános város történelmében egy olyan pusztítás, amikor belső törvényeink mondták ki egy népcsoportra a kollektív megsemmisítés verdiktjét. Bírósági ítélet nélkül, korra, nemre, érdemre való tekintet nélkül ítéltek halálra egy mintegy 200 fős népcsoportot, csupán csak azért, mert ennek a közösségnek a vallása eltért a többség hitétől. Most, amikor a 70 éve történt holokausztra emlékezünk, fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy kik is voltak azok a szerencsétlenek, kiket június végén, egy reggelen csendőrök kísértek a nagykátai vasútállomásra.

Zsidók a XVIII. században Nagykátán és a Tápió mentén

Nagykáta vallási tekintetben nyolc évszázados történelme során szinte mindvégig katolikus vallású többség lakta a települést. A Keglevichek révén, az egy család kezében összpontosuló nagybirtok –ellentétben más falvak, pl. Tápiószele, Tápióbicske kis-és középnemesi lakosságával- korlátozta más vallások elterjedését, a liberálisabb, szabadabb, toleránsabb gondolkodás és magatartás érvényesülését.

A zsidó vallásúak megjelenése Nagykátán és a Tápió mentén a XVIII. századra tehető. Nagykáta történetében, a városról írt tanulmányokban, forrásokban a legkorábbi utalás a zsidók jelenlétére 1744-es dátummal történik: „…1744-ben két judeus: Izsák és Marcus Salamon bazárszerű kis üzletet nyit Nagykátán.”

Ennek némileg ellentmondani látszik Moess Alfréd tanulmánya, mely szerint „1746 előtt a járásnak zsidó lakosa nem volt.”. A szerző által idézett évben a későbbi nagykátai járáshoz tartozó hat településen: Nagykátán, Pándon, Szentlőrinckátán, Szentmártonkátán, Tápióbicskén, Tápiószelén összesen 39 zsidó lélek került összeírásra.

Közismert, hogy a zsidóság bevándorlása az országba, valamint letelepedése –többek között- Pest megyében nagy ütemben folyt a XVIII. század első felében. Hogyan, honnan kerülhettek az első zsidók a Tápió mentére, Nagykátára? Erre nézve feltételezéseink vannak, mely szerint a vidéki zsidóság számának növekedéséhez hozzájárult, hogy Buda városa 1746-ban kihirdetett egy királyi rendeletet, mely szerint a zsidók két nap alatt távozzanak el falai közül. Sokan különböző Pest megyei helységekben telepedhettek le, s minden valószínűséggel így kerülhettek Nagykátára is.

Gyökértelenségük is magyarázatul szolgálhat arra, hogy pár éves működés után hosszú szünet következik. Jellemző a Keglevichek mentalitására, hogy a XVIII. sz. elején a gróf olyan utasítást adott az elöljáróságnak, hogy „haszontalan jövevényeket” ne engedjenek a városban letelepedni.

A XVIII. században Nagykáta a megye legnagyobb, kecskeméti székhelyű járásához tartozott. Ebben a megyében a solti járás után a legalacsonyabb volt a zsidók aránya, s 1784-1841 között egyszer sem érte el a 2%-ot. Dinamikusabb fejlődés az 1840-es években kezdődött, ahol a korábbi lélekszám megkétszereződött. A Pest megyei lélekszám összeírás Nagykáta vonatkozásában 1774 és 1795 között a következő képet mutatta:

- 1774-ben 2 férfi és 2 nő élt Nagykátán izraelita vallásban.

- 1775-ben mint ideiglenesen letelepedett idegenként tartják számon a 2 férfit és a 2 nőt, akiknek két szolgája volt még izraelita.

- 1776-ban 1-1 férfi és nő, két szolga zsidó vallású.

- 1778-ban 3 férfi és 2 két nő izraelita felekezetű.

- Ebben az évszázadban ismeretesek még az 1781, 1782, 1783, 1795-ös összeírások adatai, melyben már nem szerepel Nagykátán zsidó lakos. A térség központjának számító mezővárosban a XIX. század első felében egyáltalán nem éltek zsidó felekezetű lakosok.

Átvándorlás Tápióbicskéről Nagykátára

Ha megvizsgáljuk Nagykáta vonzáskörzetében a zsidók számát, akkor ott egészen más képet kapunk. Különösen jelentős volt a zsidók száma és aránya Tápióbicskén és Tápiószelén. Tápióbicskén pl. 1825-ben a lakosság 15,2%-a tartozott a felekezet tagjai közé. Ez már önálló egyházközséget, ezzel együtt természetesen saját temetőt jelentett. Tápióbicskén volt a régió egyházközségének központja, itt volt zsinagóga és a rabbinak lakása.

A két jelzett település –Szele és Bicske- közös jellemzője, hogy a nagybirtokkal szemben a kis-és középbirtokosok számának meghatározó volt az aránya. A Bitskey és a szelei Dubraviczky-birtokok gazdái sokkal toleránsabbak voltak, mint a bigott katolikusnak tartott kátai Keglevichek.

A változás a szabadságharc után következett be, ahol például Tápióbicskén a 328 fős zsidó közösség a század végére csaknem százra -15%-ról 4%-ra- csökkent. 1941-ben ez már csak 38 fő, a településen belül 1%-os lakossági arány. Számos ok játszhatott közre abban, hogy a XIX. század közepén Nagykátán megkezdődött a zsidók számának dinamikus növekedése. Ezek közül néhány:

- Megszűnt a letelepedést korlátozó türelmi adó.

- A Keglevichek szerepe és befolyása jelentősen csökkent.

- Nagykáta általános fejlődése, az időközben megkapott járási székhelyi cím jelentős vonzerőt gyakorolt a zsidó kereskedőkre. Ezzel arányosan nőtt a vasútvonal előnyeiből kimaradó Tápióbicske elzártsága, a fejlődésben való lemaradása.

Mindezen tények jelentős vonzerőt gyakoroltak, nagyobb perspektívát ígértek a bicskei zsidó lakosság számára, s ezért indult meg lassú átvándorlásuk a szomszédos Nagykátára.

Hitközség alakult Nagykátán

1860-ban alakult meg az első nagykátai hitközség, majd 1868-ban a kerületi rabbi, Lichtenstein Ábrahám Jakab is áttelepült Nagykátára. Ebben az évben jött létre a zsidók temetkezési egyesülete, a Chevra Kadisa. Az első nagykátai rabbi 20 évig, 1888-ig látta el hivatalát. Megválasztott utóda Fischer Mór lett, aki 1892-ben egy vasúti szerencsétlenségben vesztette életét. 1893-1904 között Nagykátán betöltetlen volt a rabbi állása.

1904-ben Breuer Soma került az egyházközség élére, s töltötte be hivatalát negyven évig, 1944-ben Auschwitzba történt elhurcolásáig. Ez a négy évtized a nagykátai zsidóság fénykora volt. Egyik fia –aki nevét Barát Endrére magyarosította-, ismert író, újságíró volt. Breuer Soma idején épült fel 1905-ben a templom, működött mindvégig a ma is álló épületben a zsidó elemi iskola. Vezető szerepet játszott az Országos Izraelita Patronázs Egyesület megalakításában, mely az otthontalan és árva gyerekek segítését tűzte ki céljául. A zsidó lexikon külön címszó alatt méltatja a nagykátai rabbi működését. Ebből tudjuk, hogy az 1880-ban Nagyszőlősön született fiatalember a lévai tanítóképző elvégzése után a pozsonyi rabbiképző intézetben tanult.

A század elején szükségessé vált, hogy a nagykátai egyházközségnek –mely egyúttal vallási járási székhely is volt-, saját temploma legyen. Az építkezést kezdettől fogva az új rabbi és a hitközség elnökének irányításával bonyolították. A korabeli újságok tanulsága szerint az építkezés javára szervezett jótékony célú bálok, előadások nemcsak az zsidók ügyeként, hanem Nagykáta katolikus és református „intelligenciája” hathatós támogatásával is zajlottak.

A „Nagykátai Hírlap” rendszeresen közölte a jótékonysági bálok résztvevőinek és az adományozóinak a névsorát. Egy-egy ilyen bál tiszta bevétele általában 400-500 korona volt. Az építkezés 1904. május 4-én Vagányi Sebestyén jászberényi építész tervei alapján kezdődött. Az erről szóló híradás szerint 19 ezer korona költséggel tervezték a templom felépítését, mely egy év múlva lett készen.

Az építéssel egyidőben egy antiszemita megnyilvánulásról is beszélnünk kell. A „Nagykátai Hírlap” 1904. augusztus 28-iki számában arról jelent meg egy rövid cikk, hogy az Epresben az szóbeszéd járja, hogy az új izraelita templomot egy keresztény lány vérével akarják felavatni. Az újság nevesíti is a „kiszemelt áldozatot”, mely szerint Palkó Jánosné lányát Kelemen Sándornak kellene megölni a hitközség által felajánlott 4000 koronáért. Az ügy „komolyságára” jellemző, hogy a bíróságon ebben az ügyben tárgyalás is volt, melyben a „hír terjesztés vádja nem lett semmiképpen sem igazolható, s úgy a további eljárást beszüntették.”

A zsidó hitközség a Damjanich utca bejáratánál, a zsidó templommal szemben iskolát is működtetett. Az építés valószínűleg a XIX. század végén történhetett, ennek pontos dátumát még nem tudtuk felderíteni. Első ismert tanítója ennek az iskolának Patai Ignác volt, aki 1873-1909 között tevékenykedett Nagykátán. 1909-ben Heilpern Izidor, 1912-ben Gyémánt Béla volt az egytantermes elemi iskola tanítója.

A századforduló idején a megyében Nagykátán kívül mindössze Abony, Gödöllő, Irsa, Kalocsa, Kiskunlacháza, Kiskunfélegyháza, Nagykőrös, Pécel, Rákospalota, Soroksár, Vác településeken volt zsidó iskola. Ha elgondoljuk a fenti települések által körülhatárolt terület nagyságát, azt a tényt, hogy ekkor valójában a mai beosztás szerint ez két megyényi nagyságú terület volt, mindenképpen elismeréssel kell adóznunk ezen helységek zsidó hitközségeinek. A Tápió mentén ekkor egyedül Nagykátán volt a zsidóknak saját elemi iskolája.

A nagykátai zsidóság fénykora

A „Nagykátai Járási Hírlap” 1910. szeptemberének egyik számában arról olvashattunk, hogy a zsidó iskola tanítóját nem hívták meg az iskolai tanítók szokásos tanévnyitó értekezletére. A tényt nehezményező pedagógus megjegyzi, hogy „…az zsidó iskolát minden kultúrküzdelemben az első harcvonalban találta és fogja találni mindenben.” A város pl. 1901-ben 800 korona éves támogatásban részesítette a zsidó iskolát.

1913-ban a következő köztiszteletben álló férfiak alkották az iskolaszéket: Faragó Gyula, dr. Hajdú Béla, Jónás Ödön, Minkusz Hermann, dr. Schulhof Dezső, Török Ignác. Elnöke ennek a testületnek az igen népszerű orvos: dr. Ehrlich Alajos volt. Az iskola 1945 után több évtizeden keresztül kisegítő tagozat otthona volt, majd annak elköltözése után az épület jelenleg kihasználatlanul áll.

A század elején Nagykátán társadalmi mozgalom bontakozott ki egy polgári iskola létesítése érdekében. Az ügy legaktívabb támogatói a zsidó értelmiség helyi képviselői voltak. Aczél Mihály és Breuer Soma kezdeményező és támogató írásai a városi lapban jelentek meg.

Az 1920-ban kezdődött polgári iskolai tanév volt az első a község népszerű, un. „tornyos” iskolájában. Évről-évre megjelentek a polgári iskolai évkönyvek, melyekben többek között minden diák felekezeti hovatartozását is kimutatták. A birtokomban levő néhány évkönyvből szemezgetve pl. az 1933/34-es tanévben 4 fiú és 17 leány, 1938/39-ben 6 fiú és 4 leány, 1943/44-ben 6 fiú tanult az izraelita vallású diákok közül ebben az iskolatípusban. A polgári iskola utolsó tanéve a vásártéri iskolában működött. Az 1947/48-as tanévről is kiadta a Simonyi nyomda a 20 oldalas füzetet. Ebben is szerepel minden tanuló felekezeti hovatartozása, s nem kell arról magyarázatot adnom, hogy miért nem szerepel ebben egyetlenegy zsidó diák sem. Az ő osztálynévsoruk ma márványba vésve Nagykáta főterén olvasható a mártírok neveinek sorában.

Az első világháborúban 40 zsidó vallású kátai katona vett részt. Közülük 3-nak a neve olvasható a Sződy Szilárd alkotta hősi emlékmű talapzatán.

Az 1920-ban kiadott Zsidó lexikon utal az akkor közelmúltnak számító őszirózsás forradalom és a kommün helyi hatásaira. Nagykátán –miként ez volt más településeken is- a rendkívüli események a felszínre hozták a lappangó antiszemitizmust. „Békésen fejlődő kongresszusi hitközség nagyon megszenvedte a forradalmi időket. A csőcselék nem csak a hitközségi tagok és a rabbi házát, de a templomot is feldúlta és kifosztotta, úgy hogy pár évbe telt, még a hitközség a súlyos károkat kiheverte.” Megjegyzés: a nagykátai forradalmi eseményekben a helyi zsidóság nem vállalt aktív részvételt, annak passzív elszenvedője volt.

A zsidók helye és szerepe, valamint megítélése a nagykátai társadalomban ezekben az években meglehetősen sokszínű és változatos képet mutatott. Az érvényesülést, a gyarapodást látva sokakban az irigység szülte indulatok, a látens zsidóellenességet hozták a felszínre. A helyi lap egyik századeleji számában vezércikk jelent meg „Elfogulatlan ítélet egy kényes kérdésben” címmel. Ennek az írásnak néhány megállapítását érdemes idézni, mely rávilágít egy kor jellemző szemléletére.

„Igaz az, hogy a zsidó „kisbérleten és hagymán kezdi, nagybirtokon és libamájpástétomon végzi”, de éppen ez a helyes és éppen az a baj, hogy a keresztény ezt a jó példát nem követi, hanem „négyes fogattal kezdi és pisztollyal végzi.”Elszomorító látvány, hogy amíg a minisztériumok folyosóin csupa zsidó adja egymásnak a kilincset, most mind igyekszik dohánytermelési engedélyt, szeszkontingenst kieszközölni és ezzel birtokát, bérletét jövedelmezőbbé tenni, addig a keresztény földesúr bizonyos büszkeséggel jelenti ki, hogy az ő birtokára bizony finánc ugyan be nem teszi a lábát.(…) Ott a tudományok csarnoka is, az egyetem. Amíg a keresztény egyetemi polgár a kávéházban billiárdozik és becsületbeli ügyeket intéz el, addig ott körmöl a zsidó az első padban fáradhatatlanul: az egyetemi és más könyvtárakban pedig csak azért nem látjuk a zsidót, mert magunk soha nem megyünk oda…”

Nagykátán az izraelita felekezethez 1900-ban 262 fő, 1910-ben 264 fő, 1920-ban 276 fő, 1930-ban 253 fő tartozott. Ez a viszonylag stabil, alig változó létszám az anyakönyvi kerülettel: Tápióbicske, Tápiószentmárton, Tápióság, Pánd, Tápiószecső, Kóka, Tóalmás, Szentlőrinckáta, Szentmártonkáta településekkel együtt nagyjából 600 főt, mintegy 150 családot jelentett.

A század 20-as éveiben végzett felmérés szerint Nagykátán ez a 276 főből a családfőként nyilvántartott férfiak a következő foglalkozások szerint rétegződtek: 8 fő gazdálkodó, 2 tanító, 37 kereskedő, 4 ügyvéd, 2 orvos, 7 magántisztviselő, 7 iparos, 5 magánzó, 7 egyéb.

Egy későbbi, 1930-ban kiadott gazdacímtárból kiderül, hogy a zsidó kereskedőréteg aránya jelentősen megnövekedett, hiszen a borkereskedőktől, a vegyeskereskedőktől kezdve a dohánytőzsde tulajdonosáig igen széles kereskedői réteg jött létre Nagykátán. A zsidó vállalkozók, kiskereskedők, vendéglősök száma ebben az évben mintegy 50 fő volt.

A legnagyobb arány a zsidók foglalkozásai közül a kereskedő rétegben volt. Elmondhatjuk, hogy a század első felében szó szerint uralták a mezőváros kereskedelmét. A legjelentősebb kereskedőfamília az Öszterreicherek voltak, akik kezében a fűszertől a vegyeskereskedésig több üzlet, valóságos üzlethálózat összpontosult. Elsősorban Aczél Mihály erőfeszítésének köszönhető, hogy 1901 nyarán a település főterén megindult a képviselőtestület által felügyelt napi-és csütörtöki hetipiaci árusítás.

Ugyancsak a zsidó kereskedők kezdeményezték, hogy a Keglevich-kastély előtt egységes városképi elvek alapján, a Kossuth Lajos téren üzletsor létesüljön. Az 1910 januárjára elkészült Bazársor ma a város egyik legjellegzetesebb városképi alkotása. Az építés a zsidó kereskedők összeadott tőkéjéből valósult meg, s a legtöbb üzlethelységet zsidó kereskedő bérelte.

A két háború közötti zsidó városi réteg bemutatásánál meg kell említenem, hogy soraikban erőteljes volt a névmagyarosítási törekvés. Így születtek az Aczél, Barát, Faragó, Hajdú, Kovács, Sajó, Székely magyarosított nevek.

A nagykátai zsidó polgárok sorában véleményem szerint első hely illeti meg Aczél Mihályt. Az 53 holdon gazdálkodó kisbirtokos a kisváros fáradhatatlan mindenese volt. Mint önkormányzati képviselő több évtizeden keresztül az egyik kezdeményezést a másik után tette. Így a már említett hetipiac, a bazársor után 1911-ben az ő támogatásával épült meg a külterületi, az un. Vásártéri iskola. A város első emeletes iskoláját Aczél Mihály különféle jótékony célú rendezvények, bálok, bankettek szervezésével segítette. A mezőgazdasági bizottság elnökeként meghatározó szerepe volt a talajjavítás tudatossá tételében, a gyümölcs és zöldségtermesztés meghonosításában.

Mintagazdasága, tehenészete országos hírű volt. Számos vásáron, versenyen nyert terményeivel, állataival díjat, elismerést. Kezdeményezése nyomán Nagykátán több jól jövedelmező baromfitenyésztő farm alakult. Nem volt a nagykátai gazdasági, kulturális életnek olyan ága, ahol Aczél Mihály tevékenysége nem lett volna érzékelhető. Sajtócikkeinek, kiadványainak száma jelentős. Egy páratlanul gazdag és önzetlen életpálya 1944-ben Auschwitzban ért véget. Ha van a sorsnak igazságtalansága, akkor Aczél Mihály életének az ilyenformán történő befejezése az volt.

A legtekintélyesebb kátai zsidó polgárok között találjuk még Bleier Jenő, Braun Jenő, Braun István, Preisz Pál, Preisz Soma, Schwartz Jakab, Schwartz Vilmos, Stern Izidor kereskedőket. Tusák Istvánnak a 168 holdas saját birtoka mellett még egy 22 holdas bérlete is volt. Nagykáta ekkor zömmel mezőgazdaságból élő település volt, ahol az Aczél és a Tusák birtokok a gazdák körében elismerést –mások körében irigységet- váltottak ki.

Alstock Félix és Alstock Gyula a vasútállomás mellett létesített Hungária néven un. mintaszőlő gazdaságot. Az 1891-ben 260 holdon létesített gazdaság kiegészült egy 6 ezer fából álló gyümölcsössel. Az egész telepet vasút hálózta be, s szüret idején 300 napszámos dolgozott a gazdaságban. A több száz nagykátainak munkát adó telep áruját a bécsi piacon is értékesítették. A borászati kombinát kora legkorszerűbb technológiájával dolgozott, az egész gazdaság a település egyik büszkesége volt.

Pénzügyi területen meg kell említeni Spitzer Aladár nevét, aki a Nagykáta és Vidéke Takarékpénztár Rt-t hozta létre. Ez a pénzintézet jelentős szerepet játszott a helyi gazdasági beruházások hitelezésében.

1939-ben Nagykáta 11 ezres lakosságából 10176 fő volt római katolikus, 459 személy református, 83 evangélikus, 14 fő görög katolikus, 6 fő görög keleti és 253 fő volt izraelita vallású. A hitközség vezetősége ebben az évben Breuer Soma kerületi rabbiból, Spitzer Aladár elnökből, Preisz Soma alelnkből, Székely Ernő pénztárosból állott. A zsidó nőegylet elnöke Öszterreicher Jónásné volt.

„Háromszáz éve, a török kiűzése után, a Kárpát-medencében nem élt zsidó ember. Aztán kétszáz éven át zsidók tömegei érkeztek, akiknek nagy hányada magyarrá lett. A magyarság sokáig tudott kínálni valamit a zsidóságnak, amire annak szüksége volt, és a zsidóság tudott kínálni valamit a magyarságnak, amire annak szüksége volt. Aztán jött 1944…”

Holokauszt Nagykátán

Az ekkor következő időszak Nagykáta és zsidósága történetében a várostörténet legszomorúbb fejezetét jelenti. A nagykátai választókerületnek dr. Matolcsy Mátyás személyében nyilas képviselője volt. Noha személyét ma már árnyaltabban ítéljük meg, mégis jellemző, hogy ez a térség a holokauszt előestéjén hogyan sodródhatott jobbra, hogyan vált fogékonnyá a szélsőséges, kirekesztő szólamokra.

Schenk Mária nénivel beszélgetve tudtam meg, hogy ezekben az időkben egyre sűrűbben jelentkeztek Nagykátán a zsidóellenes megnyilvánulások, falragaszokon kihirdetett rendeletek. Egyre több üzletre, hivatalos helységre tették ki a táblát „Zsidókat nem szolgálunk ki!” Felheccelt suhancok verték be a zsidó lakások, üzletek ablakait. Súlyosabb tettlegességre szerencsére nem került sor. A nagykátai kép ebben a tekintetben sem jobb, sem rosszabb nem volt az országos helyzetnél.

Nagykáta település neve ma is sok zsidó számára fájdalmas emlékeket idéz fel. Az 1940-es évek elején a községben működött munkaszolgálatos bevonulási központ a történtek alapján messze túlnőtt azon, amit egy ilyen nagyságú település „békeidőben” hírhedtség tekintetében kivívhat magának.

1941. novemberében a nagykátai székhelyű 101. Honvéd Kiegészítő Parancsnokság élére Muray-Metzl Lipót alezredest állította a hadtestparancsnokság. A később történtek ismeretében nem árt megállapítani, hogy a „muszos” gyűjtőtábor helyét Nagykáta központi fekvésének, a vasúttal való ellátottságának „köszönhette”. Így, a hírhedten szadista parancsnok és a sok tekintetben hozzá „méltó” keretlegénység kiválogatásához nem volt köze Nagykátának.

1942. áprilisától kezdve folyamatosan érkeztek a behívóval rendelkezők Nagykátára. Már az állomáson történő „fogadtatás” felért egy kijózanító traumával, mint ahogy arról számos visszaemlékezés is beszámolt. A legtöbben Budapestről jöttek, s ez talán magyarázata lehet a tábor oly gazdag utóéletének. A 17-65 év közötti zsidók és baloldali, szakszervezeti funkcionáriusok részére a vásártéren –a mai óvoda helyén- barakkok épültek. Elhelyezték még a munkaszolgálatosokat a mai Mátray iskola tantermeiben, az egreskátai grófi majorságban, az Alstock-féle mintagazdaság épületében. A hadműveleti területre történő kivezénylés előtt a munkaszolgálatosokat kiképzés címén főkén árkok, lefolyások tisztítására vették igénybe.

A visszaemlékezésekből kiderült, hogy a kieg. parancsnokság és állománya Murayval az élen mindent megtett annak érdekében, hogy ezeket a szerencsétlen embereket kínozza, emberi méltóságában megalázza. A Nagykátáról a keleti frontra vezényelt 101-es munkaszolgálatos századokból csak a Don-kanyarban 900-an pusztultak el, messze nagyobb arányban, mint a fegyveres szolgálatot teljesítő egységekből. Ők voltak azok, akik „fegyvertelenül álltak az aknamezőn”.

A munkaszolgálatra vezényelt nagykátai zsidó férfiak közül ennek ellenére nagyobb volt a túlélés esélye, mint majd akiket 1944 nyarán deportálnak. Összesen 194 zsidó lakos pusztult el Nagykátán, s mindösszesen a helyi zsidók 19%-a élte túl a megpróbáltatásokat, az égő áldozatnak nevezett holokausztot. A munkaszolgálatból 15-en tértek vissza. Köztük volt a később a politikai és irodalmi életben szerepet vállaló Barát Endre, a fényképész Pottok Elemér, a nyomdász Simonyi Miklós, a cipőüzletük révén ismert Ármuth család két tagja.

A legnagyobb megpróbáltatások a gettóba zárt, deportálásra ítéltekre várt. 1944. április 5-én az egész országban sárga csillag viselésére kötelezték a zsidókat. Nagykátán kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra. A gettó a legtöbb zsidó lakást magába foglaló –mai nevén nevezve- Damjanich-és az Ady Endre utcában volt. Ebbe a két utcába a Gyömrő-Monor-Tápiógyörgye háromszögön belül lakó zsidó lakosokat költöztették, mintegy 600 főt. Egy család –átlagban 5-6 ember- egy szoba elfoglalására volt jogosult. Az ingóságokat leltárba vették, s azokat az un. gyűjtő állomásokon helyezték el. A nagykátai zsidó polgárok holmijai a raktárnak igénybe vett zsinagógába kerültek. Amikor 1944 végén nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidók nem térnek vissza, a lezárt zsinagógát felfeszítették, s az ott talált holmit személyes prédának tekintve szekérszámra hordták szét.

A községben sok zsidó üzlet működött. A jelek már korábban jelentkeztek, s az előrelátó tulajdonosok sok esetben a keresztény alkalmazottak nevére íratták a boltot és annak árukészletét.

1944. júniusának végén megtörtént a nagykátai gettó kiürítése. Az utolsó éjszakát a község közepén levő un. „tornyos” iskola udvarán töltötték iskolapadokban bóbiskolva. A csendőrök kora reggel a mai Dózsa György úton kísérték a menetet az állomásra. Először Monorra vitték az elgyötört embereket, ahol egy téglagyárban zsúfoltak össze több ezer deportáltat. Itt állították össze azokat a transzportokat, melyek Miskolc-Kassa-Auschwitz útvonalon érkeztek meg a halálgyárba. A nagy melegben zajló több napos út tovább fokozta az eddigi szenvedést és megaláztatást.

A Magyarországról érkezett szerelvény szelekciójánál már eldőlt a legtöbb ember sorsa, s így a hivatalos dokumentumokban a legtöbb embernél így szerepel a halál időpontja és helyszíne: 1944. augusztus 15. Auschwitz. Kátai Szilveszter kutatásai nyomán a következő haláltáborokban pusztultak el a nagykátai lakosok: Auschwitz 154 fő, Mauthausen 6 fő, Bergen-Belsen 1 fő. Sokan pusztultak el különböző kényszermunkahelyeken, a táborok felszabadítása után a fogságban szerzett betegségek következtében.

A munkaképes fiatalok közül hét nagykátai lakos élte túl ezt a példátlan tragédiát. Sokáig őrizte fájdalmas titkát Braun Ilus néni, vagy az ugyancsak sokak által ismert Schenk Mariska néni. Jelenleg -2014-ben- Magyarországon egyedül Bernáth László újságíró nevezhető a holokauszt utolsó nagykátai túlélőjének. Emlékeit az „Időmozaik” c. könyvében hagyta az utókorra, mely kiadvány 2005-ben jelent meg.

A megszűnt hitközség és a holokauszt emléke

A nagykátai zsidó hitközség 1944-ben megsemmisült, a zsidók szervezett hitélete valószínűleg végérvényesen megszűnt. A JOINT (Zsidó Világkongresszus) 1949-es felmérése Nagykátán 33 zsidót regisztrált. Szórványnak minősített kongresszusi hitközsége a Hitéleti Bizottság javaslata alapján 1950-től a Budapesti Községkerület része.

A kifosztott, meggyalázott templom sokáig romosan állt, a helybéliek onnan minden mozdíthatót elvittek. Az 1950-es évek végén étterem és ÁFÉSZ-iroda, majd a 80-as években bútorboltként funkcionált az épület. Ráday Mihály városvédő műsorában mint elrettentő példát említi a nagykátai zsinagóga sorsát, melynek minden, a korábbi funkcióra utaló építészeti elemét elbontották. Az iskolaépületet –természetesen nem zsidók számára- a helyi alapfokú közoktatás hasznosította, ma a vele szemben levő zsinagógával együtt kihasználatlanul áll. 2005-ben a város és a Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat a templom építése 100. évfordulóján megemlékezést szervezett, melyen több felekezet egyházi tisztségviselője mellett Róna Tamás rabbi emlékezett a korábban volt szakrális hely szomorú sorsára.

A zsidó temetőben 1950-ben emeltek egy műkő obeliszket, melyen feltüntették a mártírok neveit. A sírkert közepén levő emlékmű előtt látható az egykoron a zsinagóga legmagasabb pontján álló, márványba vésett tízparancsolat két táblája. Minden év júniusában az itt megtartott mártír istentiszteleten emlékeznek a túlélők és a hozzátartozók elődeik szomorú sorsára.

A hatalmi szóval Nagykátára telepített munkaszolgálatos gyűjtőtábor a város számára mindmáig nyomasztó emlékként hat. Miként vélekedik erről Kátai Szilveszter tanár, helytörténész:

„Nagykátát és környékét a felszabadulást követően többen tették felelőssé és sújtották ítéletükkel. Bár hivatalosan ezt senki sem deklarálta, de a párt-és állami szervek, valamint a tömegkommunikációs eszközök megnyilvánulásaiban, a tervezésben, a költségvetési keretek elosztásában, a fejlesztésben, a káderek kiválasztásában újra meg újra megnyilvánult. Nem fogalmazták meg hivatalosan, de valójában sokan úgy vélekedtek és intézkedéseikben, döntéseikben úgy is jártak el, mintha az 1942-ben történt eseményekért, a nagykátai munkaszolgálatos bevonulási központ működéséért Nagykátának és vidékének a lakossága lenne felelős.(…)

„…Ez nem hipotézis, hanem tény. Volt olyan évtized -1945-55 között- amelyben Nagykáta nagyközség nem kapott jelentősebb beruházást, nem épült üzem, középület, út vagy járda, amikor sem párt-, sem állami vezető, kinek döntési jogköre lehetett volna, „bennszülött” nem lehetett.”

Nagykáta országos „hírnevét” a munkaszolgálatos bevonulási központnak köszönhette, hiszen innen ment a Don-kanyarba –s közvetett módon a halálba- többek között Rejtő Jenő író, Petschauer Attila többszörös olimpiai bajnok. Élvezte Muray „vendégszeretetét” Örkény István, Tom Lantos, Kossa István és más zsidó származású író és politikus.

Nagykáta első településtörténete az 1973-ban kiadott „Nagykáta nagyközség vázlatos története” mindössze egy zárójelbe tett félmondattal –„a község zsidó lakosságát még a nyáron elhurcolták”- utal a település XX. századi történelmének tragikus eseményére. (A munkaszolgálatos tábor még említésre sem került…) 1988-ban a Nagykáta Barátainak Köre által kiadott „Nagykátai füzetek” 5. száma közölte Urbán György nyugdíjas vasöntő visszaemlékezését a munkaszolgálatra és a községben létesített gettóra. A városvédő egyesület belső használatra közzétette Nagykáta II. világháborús áldozatainak –benne a deportálások során elpusztultak- névsorát. Az 1989-ben indult „Nagykátai Újság”-ban 2001-ben jelent meg erről a témáról először - „Nagykáta történelmének része” címmel -. tanulmány. Résztanulmányok jelentek meg a „Tápiómenti 2 hetes”-ben, illetve a tapiokultura.hu online újságban. Nagykáta elpusztított polgárairól, az ő emlékük ápolásáról nem olvashattunk eddig még tudósítást a 2007-ben indult „Nagykátai Híradó”-ban.

Amikor 1993-ban elkészült Nagykáta II. világháborús mártíremlékműve, a szimbolikus alkotás talapzatán márványba vésték az elhurcolt és elpusztított zsidó lakosok nevét is. Ezen kívül az önkormányzat a holokauszt 60. évfordulóján, 2004-ben tartott e témában egy alkalommal megemlékezést.

A munkaszolgálatos tábor helyének a megjelölésére 2005-ben született önkormányzati döntés, amiből aztán –miután az önkormányzat nem nyert egy pályázaton- nem lett semmi. Civil szervezetek közül egyedül a Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat tart rendszeresen holokauszt megemlékezést. A város hivatalos honlapján található történeti kronológia, a város históriájának rövid kivonata egy szóval sem említi az 1944-es esztendő szomorú történéseit. A könyvtár által összeállított „Források a város történetéről” ugyancsak mellőzi a munkaszolgálat és a gettó megemlítését. Hasonlóan nem találunk semmit e témában Nagykáta Wikipédiás bemutatkozásában sem. Találtam az egyik cikkben egy igencsak cinikus megállapítást is, mely szerint „példamutatóan színes a város vallási élete, mert találunk ott zsinagógát is.”

Befejezésül idéznék most egy részletet Dornbach Alajosnak, az Országgyűlés alelnökének 1993. október 31-én elmondott emlékműavató beszédéből:

„A szentírásban az áll, hogy jaj annak, aki vérrel épít várost és vétekből vet annak alapot. Tudjuk, hogy a háború alatt munkaszolgálatos gyűjtőtábor működött Nagykátán. Sokan innen indultak utolsó útjukra. Sok túlélő és az elpusztítottak hozzátartozói számára a város neve még ma is a szenvedést és a halált idézi fel. De azt is tudjuk, hogy e rettenetes tényről a nagykátai polgárok semmit sem tehettek. Főként nem tehettek róla azok, akik már a háború után születtek. Nincs kollektív bűnösség, nincs bűnös nemzet, nincs bűnös város. Vannak viszont fájdalmas történelmi tények, amit az idős emberek soha nem tudnak elfelejteni. A fájdalmat csökkentheti, ha megadatik a végtisztesség és a gyász joga. Nagykáta városa most bölcsen és őszinte szívvel teszi ezt…”

Basa László

IRODALOM

- Moess Alfréd: Pest megye és Pest-Buda zsidóságának demográfiája 1749-1846. Bp.,1968.

- Horváth Lajos: Zsidók és görögök Pécelen.(1686-1849) Vác, 1994.

- Lakatos Gyula: Nagykáta története a kezdetektől 1848-ig. Nagykáta, 1999.

- Szabó Attila: Tápióbicske. Száz magyar falu könyvesháza. Bp., 2000.

- Zsidó lexikon. Bp., 1920. Hasonmás kiadás.

- Nagykátai Hírlap, a Nagykátai Járási Hírlap példányai.

- A Nagykátai Magyar Állami Polgár-és Leányiskola évkönyve az 1933/34-es, az 1938/39, az 1943/44-es, az 1947/48-as iskolai évről. Lépesfalvi Nyomda Nagykáta.

- Magyarország foglalkozási megoszlása 1900-1930. Statisztikai közlemények.

- Kucza Péter: Nagykáta. Képek a múltból. Nagykáta Képekben Alapítvány, 1995.

- Kátai Szilveszter: Útvesztők Nagykátán. 1988. Kézirat.

- Kolofont József: Cegléd. Magyar Városok Monográfiája. Bp.,1931.

- Karsai Elek: „Fegyvertelenül álltak az aknamezőkön…” Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1962.

- Kossa István: Dunától a Donig. Kossuth, 1984.

- Sallai Elemér: Mozgó vesztőhely. Tények és tanúk. Magvető.

- Hámori Ottó: Egy kardforgató élete. Sportpropaganda, 1983.

- Tóth Ferenc: Nagykáta kilépett a múlt árnyékából. Pest Megyei Hírlap, 1993. november 22.

- Nagykátai Újság, 1993. november.

- Basa László: A nagykátai zsidóság vázlatos története. Megjelent: Zsidósorsok Nagykátán. Szakköri Lapok 28. szám. 2000.

- Basa László: Nagykáta történetének része. Nagykátai Újság, 2001. június.

- Kátai Szilveszter: Nagykáta nagyközség vázlatos története. Nagykáta, 1973.

- Száraz Miklós György: Korrobori, avagy magyarokról, zsidókról és magyar zsidókról. Heti Válasz, 2014. március 20.