210 éve, 1804. január 4-én született Bátori Schulcz Bódog honvédezredes
Az 1849. április 4-iki tápióbicskei ütközetet megörökítő két Than Mór festmény ábrázolta jelenetek nem minden elemükben a művészi képzelet szüleményei. A csata idején a Görgei környezetében levő festőművész két festménybe sűrítette a tavaszi hadjárat egyik legvéresebb csatájának legfontosabb epizódjait. A Tápió hídjának elfoglalását ábrázoló akvarell balsarkában egy, a Tápió mocsarában vergődő ló látható. A vakmerő lovas, ki megkísérelte paripája hátán a megáradt folyót átugratni: Bátori-Schulcz Bódog őrnagy, a szabadságharc egyik legszínesebb egyénisége volt.
Képek

Bátori-Schulcz Bódog életrajzát több kortársa is papírra vetette. Ebből most számunkra a leghitelesebb, a tápióbicskei ütközetben nyújtott teljesítményét legrészletesebben bemutató 1870-ben megjelent írást, Egervári Ödön (1823-1895) huszárhadnagy, Bátori ezredes emlékiratainak felhasználásával készült könyvét idézném:

„April 4-dikén reggel Klapka hadteste Tápió-Bicske felé indult, hogy Jellasics hada ellen oldalba működjék. Senkisem gyanitá, hogy e napon véres harcz fog kifejlődni, mely Tápió-Bicske nevét hazai történelmünkben megörökitendi.

Dipold dandára képezé az előcsapatot, s ezt a Driquet dandára követé, anélkül azonban, hogy előbb szemrevételt intézett volna, Tápiópatak túl oldalán Jellasicsnak egy dandárára bukkantak, mely már csatarendben volt felállítva.

A hídnál csakhamar kölcsönös heves ágyútüzelés fejlődött ki, s a mieink hátrálni kezdtek. Az ellenség hadcsapatait kifejleszté, s a hátráló magyarok balszárnyát, mindakét dandárt erősen üldözni kezdé.

Midőn Bátori látta, hogy a veszély mindinkább fenyegeti a mieinket, s az ellenség vérszemet kapva, mindinkább hevesebben üldözi a hátrálókat: tartalék-dandárával előre rontott, a Tápió hídján átrohanva, egy kis ákáczfa erdőcskében foglalt állást, csatározóit előre küldé, egyszersmind egyidejűleg a 12 fontos üteget felállítván, megkezdé a tüzelést.

Ezzel némileg helyre volt állítva az egyensúly, mindamellett a hátráló honvédeket lehetetlen volt feltartóztatni, a Tápió hídján iszonyatos lőn a tolongás.

Ezt látva Bátori, kétes helyzetét azonnal fel tudá fogni, hogy ha tudni illik ágyuit idejekorán meg nem menti, Jellasics hadainak zsákmányul fognak esni; első és fő gondja oda irányult tehát, hogy az embertömegtől megrekedt hídon utat tötessen 12 fontosainak, mi nagy nehezen sikerült is; azonban alig hogy az ágyú-üteg a hídon áthaladt, 4 darab löveg a nagy futó homokban oly mélyen bevágódott, hogy azt onnan kimozdítani egyhamarjában nem lehetett, s azokat, akarva nem akarva, az ellenségnek kellett hagyni. Megjegyzendő azonban, hogy a császáriaktól elfoglalt négy ágyút Bátori még azon órában visszafoglalá.

Ezen hátrálásánál a 18-ik zászlóalj által tartalék csatárlánczot képeztetett Bátori, ezek háta mögött a kitűnő Don Miguel zászlóalj volt felállítva, azon okból, hogy a hátrálás rendesen és ne nyakrafőre, rohanva történjék.

Végre mind a két csatárláncz visszavonult, egyik része a hídon, másika a vízen keresztül. Ez alkalommal Máriássy százados, az ezredes-dandárnok (jelenlegi kassai kerületi honvédparancsnok) testvére elesett, midőn épen azon nap századossá léptették elő; kinek halálát Bátori megkönyezé.

Bátori, mint rendesen minden adandó veszélyes alkalommal, bevárta mignem utolsó embere elvonult, s midőn már csatározói a Tápió vizén átgázoltak, nemhogy a hídon levő tolongást még inkább növelje, a Tápióba ugratott; azonban alig haladt a vízben öt lépésnyire: lova süppedni kezdett és nyakig elmerült a sűrű iszapba. Megjegyzendő, hogy Tápió egyike a legiszaposabb vizeknek hazánkban.

Elég korán észrevette ugyan a bajt Bátori s hirtelen vissza akarta rántani s vezetni lovát, de már késő volt, az állat meg sem birt mozdulni, mignem gazdájának nagy tábori csizmája tele levé iszapos vízzel, lábait a kengyelvasból kihúzni képtelen volt.

S már ekkor az egész magyar sereg jó távol volt, mindenki elsietett. Ily kétségbeesett helyzetben Bátori veszve hivé magát, kilátása agyonlövésre, vagy vízbefulásra, legjobb esetben pedig foglyul esni lehetett. Végre a halálos küzdelemben, a hídra veté sóvár tekintetét, melyen dobogást vélt hallani, s ime két fő-és egy altiszt a 19. (szepesi) zászlóaljból egyenesen feléje tartván, a vízbe ugrottak, s összes megfeszített erejökkel megragadván a már csaknem fuldokló hőst, a nyeregből szerencsésen kiemelték, s annak daczára, hogy az osztrák gyalogság sürün lődözött reájuk, mindanégyen szerencsésen átgázolván az iszapos Tápiót, a túlpartra, s onnan a sereghez értek.

Bátori ezen két fő- egy altiszt hősies elszántságának köszönheté ezuttal élete megmentését, kiknek neveikre fájdalom, már többé nem emlékszik vissza, azonban fölkéri őket, ha még életben vannak, szíveskedjenek ki-s hollétöket tudatni vele, vagy valamelyik lap szerkesztőségével.

Midőn már a négy hős a folyóból, melyben télidején nyakig fürödtek, kigázoltak, s a szárazra értek, oly kellemes látvány lepte meg őket, mely megdermedt tagjaikat rögtön felvillanyzá s felhevíté. Ugyanis Nagykáta felöli dombokon a halhatatlan veressapkás (9-ik) zászlóalj Kiss Pál ezredes vezérlete alatt gyors léptekkel sietett előre, utánok az ágyúütegek és a Ferdinánd huszárok, kiknek fehér csákójuk messziről virított a zászlójuk a lengedező széltől vidáman lebegett, ügetve siettek Tápió-Bicske felé, fényes kardjaik villogtak, mintegy nyugtalanul várva az elkeseredett harczra.(…)

Bátori ismét visszafoglalá elvesztett négy ágyúját, az üteg lovait elékbe fogatván, dandárával Tápió-Bicskére nyomult, a hová azonnal be is szállásoltatta embeit.(…) Itt kereste fel Bátorit jó barátja Garay törzsorvos, s parancsolólag mondá, hogy rögtön menjen vele Nagy-Kátára, hová őt a helybeli vendégszerető lelkészhez be fogja szállásolni; majd ott átöltözködhet és kipihenheti magát a hideg fürdő után, különben élete veszélyeztetve leend. Az orvos tanácsának engedelmeskedni kellett, mivel már a láz is mutatkozott, s hadsegédjével Liptay Jánossal azonnal Nagykátára indult.

A nagykátai plébános, Ráskay Ferenc valóban kitűnő szívélyességgel fogadta Bátorit, s oly gondosan ápolta házánál, mintha édes testvére lett volna. Estére Horváth Mihály cultusminiszter is odaérkezett.

Másnap felüdülve visszatért Tápió-Bicskére dandárához. Utközben a csatatéren még ott látta feküdni az óriás termetű Riedisel ezredest, kit Sebő huszár-főhadnagy leterített…”

Az alig 20 évvel az ütközet után készült visszaemlékezés –miután nélkülöznie kellett a szabadságharc eseményeinek általános feldolgozását, források közzétételét- több helyütt korrekcióra szorul. Riedesel nem ezredes, hanem őrnagy, a Császár-huszárok parancsnoka Sebő Alajos nem főhadnagy, hanem a nevezetes párbaj idején alezredes volt. Ennél cifrább hibát tudunk tollhegyre tűzni a Nemes József alkotta életrajzból: „Ápril 4-én a tápió-bicsekei csatában operált s itt Klapkának, ki az ellenségtől visszaveretett, segítséget nyújtott. Itt visszaszerezvén a homokba megakadta 4 tizenkétfontos ágyút; ez alkalommal Schulcz a Zagyvában megfeneklett. Lova oda is veszett, őt azonban két fő és egy altiszt a 19-ik zászlóaljból –mindhárman szepesiek- kimentették…”

Az idézetben fontos szerepet kapott a „Garai törzsorvos”, ki arról intézkedett, hogy hősünk Nagykátára, a település plébániájára kerüljön. Garay János (? 1816- Reggio, 1882) Páduában szerzett orvosi oklevelet, Sebész, szemész és szülész, jó hírű homeopata orvos volt Pesten. 1849-ben ő vezette a Klapka-tábor egészségügyét. Mint az I. hadtest törzsorvosa került a minisztériumhoz. A nagykátai plébánosról, Rácskay Ferencről külön írásom szól. Vörösmárvány sírkereszt a Hősök kertjében A harmadik kulcsszereplő Liptay János (1795-1855) őrnagyként szolgált a nemzetőrség kötelékében, s volt a kérdéses időpontban hősünk segédtisztje. (Egy ideig az 52. Bocskai honvédzászlóalj parancsnoka is volt.)

Bátori-Shulcz Bódog nevét más források Bátori-Sulcz Bódognak írják, 1849-ig a Shulcz Félix nevet használta. A Bátori előnevet katonái adományozták neki közismert vitézsége elismeréséül. 1804. január 4-én született Körmöcbányán. Apja Schulcz Antal az osztrák hadsereg mérnökkari őrnagya volt, majd a körmöcbányai bíróság tagja lett. Édesanyja Erdélyből származik, Benkó Jozefának hívták. A család öt saját gyermeke mellett árvákat is nevelt.

Schulcz Bódog a kassai premontrei gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte a bölcsészeti és a jogi egyetemet. Megtanult latinul, németül, olaszul és franciául. 1824-ben lepett be hadapródként a császári hadseregbe. Alakulata előbb Besztercebányán, majd Komáromban állomásozott. Ezt követőleg Milánóba helyezték. 1836-ban dandárnoki hadsegéd lett, majd 1839-ben egy gránátos zászlóaljhoz került át, ahol katonai felettese Damjanich János volt. 1841-ben Budára került egy raktár parancsnokaként.

1844-ben meglehetősen kalandos fordulatot vett az élete: 160 emberével Pago szigetére vezényelték, ahol a sóaknák őrzése volt a feladatuk. 1845-ben Léván 16 hónapig mint hadfogadó parancsnok szolgált, majd Zárára helyezték. 1848 tavaszán nagyothallása miatt főhadnagyi rangban nyugalmazták. Ennek ellenére önkéntesként visszatért az itáliai fronton harcoló századához. A mantuai ütközetben kitűnt hősiességével, a nyugdíjaztatásra vonatkozó döntést mégsem változtatták meg. Testvére támogatásával utazott el Drezdába fülbaja gyógyítására, amikor 1848 tavaszán kitört a forradalom.

A pesti forradalom hírére hazatért, ami után felajánlotta szolgálatait az akkor szerveződő magyar honvédségnek. 1848 októberében a Bars vármegyében szerveződő 17. honvédzászlóalj századosának nevezték ki. A kapitányt a zászlóaljával Komáromba vezényelték 1848. október 1-jétől, ahol a gyakorlott hadfi kiosztotta a fegyvereket, „fegyverfogásra tanította katonáit olyan sikerrel, hogy gróf Lázár tábornok dicséretben részesítette őket.” Decemberben már őrnagyi rangban a zászlóalj parancsnoka. Egysége a Franz von Schlik vezette császári csapatokkal harcoló felső-tiszai hadtest kötelékébe tartozott, s Szikszónál esett át a tűzkeresztségen 1848. október 28-án.

A felső-tiszai hadtest december 11-én a budaméri ütközetben, december 20-án a szikszói csatában, majd Mészáros Lázár vezénylete alatt 1849. január 4-én a kassai ütközetben is vereséget szenvedett. A vereségek nyomán végbement többszöri átszervezés során Klapka Györgyöt nevezték ki a hadtest vezetőjéül, és Schulcz az egyik dandár parancsnoka lett. „A dandár több ezredből vagy zászlóaljból, parancsnoki törzsből, illetve tüzérségi és támogató alegységekből álló katonai egység. Általában 2-4 dandár alkotott egy hadosztályt.”

Döntő érdeme volt a bodrogkeresztúri győzelemben 1849. január 22-én. Egy golyó eltalálta atilláját átlyukasztotta, de maga sértetlen maradt.” A csata viharában lelkesítette övéit, és bátorsága például szolgált nekik, a katonák ekkor ragasztották rá a bátori melléknevet, amit utóbb fel is vett és Szemere Bertalan belügyminiszter kormányrendelettel jogosította fel a Bátori melléknév használatára” A téli és a tavaszi hadjáratot a Klapka vezette I. hadtest kötelékében harcolta végig. A váci csata után a katonai érdemjel 3. osztályát kapta és április 18-iki hatállyal alezredes lett. Június közepétől a II. hadtestben hadosztályparancsnoki megbízatást teljesített.

Az 1849. július 2-iki komáromi ütközetben nyújtott teljesítménye elismeréséül másodszor is megkapta az érdemjel 3. fokozatát. Július közepétől Komárom vár-és seregparancsnoka, Klapka György helyettese. Az augusztus 3-iki kitörésben tanúsított hősiességéért –a herkályi sáncokat vette be rohammal- Klapka ezredessé léptette elő, kitüntette a katonai érdemjel 2.osztályával. Az érdemjelet maga Görgei tűzte ki a mellére. Elvileg a komáromi erődben szolgálatot teljesítő nagykátai honvédek: Bede Molnár Mihály, Márton Gábor és társainak parancsnoka volt.

Komárom feladása után ő is megkapta a menlevelet. Rövid időre Lipcsébe emigrált, majd plébános bátyjánál, Garamkövesden telepedett le. Teljes visszavonultságban élt, egy honvéd alapítványból 600 Ft. évi nyugdíjat kapott. Megírta emlékiratait, melyet Egervári Ödön szerkesztésében 1870-ben adtak ki. Szervezkedés vádjával több ízben letartóztatták, 1850-ben bebörtönözték. 1867-ben a Hont megyei Honvédegylet tagja, majd elnöke lett. 1885. március 8-án halt meg Garamkövesden. Sírja Esztergomban található, a garamkövesdi plébánia épületében emlékszobát alakítottak ki tiszteletére.

Az 1870-ben megjelent életrajz megemlítette, hogy a szerzők várják a Tápióban vergődő Bátori-Schulcz Bódog megmentőinek jelentkezését. Többéves kutatómunka nyomán bukkantam rá a nevükre. Idézet egy kitüntetési előterjesztésből:

„Pollák Samu hadnagy úr, a bicskei hátravonuláskor Schulcz Bódog dandár őrnagy urat a Zagyva vizében elmerülve látván, Czangár tizedes és Krizs honvéddel a legnagyobb golyó-és kartácszápor közt őt a mocsárból kihúzta s a bizonyos haláltól megmentette…”

„Czangár Samu tizedes s Krizs István közhonvéd a bicskei visszavonuláskor Schulcz Bódog dandár őrnagy urat nagy golyózápor közt a mocsárból kihúzván - a bizonyos fogságból kimentették.”

Bátori-Shulcz Bódog egyik életrajzírója, Nemes József valószínűleg ebből az előterjesztésből vette a Tápió helyett a téves Zagyva megnevezést.

Bátori-Shulcz Bódog 1849. április 4-iki megmentői közül egyedül Pollák Samu szepességi diák, a szabadságharc hadnagyának az életútját ismerjük. Az Iglón 1827-ben született fiú 1848 októberében állt be a szepességi 19. honvédzászlóaljhoz. 1849. január 1-jén lett őrmester, nem sokkal később hadnagy, s június 23-án főhadnagy alakulatánál. A tél hadjáratban a felső-tiszai hadtestben, a tavaszi hadjáratban a Feldunai hadseregben (I. hadtest) harcolt a szepességi zászlóalj. Mindezek alapján feltételezhető, hogy a hadnagy tudta, hogy kinek az életét mentette meg két katonájával. A nyári hadjáratban a Tiszai hadsereg kötelékében harcolt, s ennek alapján 1849. júliusában több napig tartózkodhatott Tápiószelén. Május 11-én a katonai érdemjel 3. osztályával tüntették ki, mely elismerés egy ilyen rangú katonánál igencsak ritka volt. Jogunk van feltételezni, hogy ezt a magas kitüntetést a tápióbicskei mentéssel érdemelhette ki. 1849. augusztus 28-án besorozták a császári 39. sorgyalogezredhez, ahol 1854-ben érte el a hadnagyi rendfokozatot. Biztosítási hivatalnokként halt meg Budapesten 1887-ben.

A tápiószelei természetjárók október 9-én Esztergomba terveznek kirándulást. Csak javasolni tudom, hogy keressük fel a Honvéd emlékparkot, s hajtsunk fejet a tápióbicskei –s ezen kívül még 22 – csata hősének emléke és sírköve előtt.

Basa László

IRODALOM

- Bátori Shulcz Bódog emlékiratai 1848/9-ki szabadságharczból. Kiadta és sajtó alá rendezte: Egervári Ödön. Pest, 1870.

- Nemes József: Bátori Schulcz Bódog 1848-49. honvéddandárparancsnok. Életrajz.

- Magyar Történelmi Társulat: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. Akadémia, 1952.

- Bátori-Schulcz Bódog. Wikipédia.

- Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. Heraldika, 2000.

- Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban I-II. Heraldika, 2009.

- Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban I-II-III. Heraldika, 1998.

- A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai I-II. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 2000.

- Basa László: Vörösmárvány sírkereszt a Hősök kertjében. tapiokultura.hu online újság, 2012. december 21.

- Csombor Erzsébet: A szabadságharc esztergomi vitéze, Bátori Shulcz Bódog históriája. Esztergom felfedezése, avagy a hely története.http://www.hidlap.hu