A földben rejtőző tárgyak korabeli elkészítésének pontos dátuma ritkán válik közismertté. Amikor az egy földmunkálat vagy szervezett ásatás során régészeti lelet formájában valamikor felszínre kerül, a régész naplójában az emberi kéz alkotása egy második születésnapot kap, s új otthona egy múzeum raktára, illetve szerencsésebb esetben a közgyűjtemény kiállításának tárlója lesz. KÉPEK

1923. november 8-ikán a tápiószentmártoni Attila-dombon folytatott ásatás során látta meg újólag a napvilágot a szkíta pajzsdísz, a magyar régészet egyik legértékesebb, korszakot szimbolizáló tárgya. Emlékezzünk tisztelettel a lelet világra jötténél bábáskodó Blaskovich György (1878-1960) és János (1883-1967) születésének 135., illetve 130. évfordulójára. 90. születésnapján köszönti ezen kívül ez az írás a Tápió mente jelképét, az aranyszarvast.

A 1923 áprilisában a MNM részéről elkezdődött ásatásnak volt hivatalos régész vezetője, ugyanakkor nem túlzás azt állítani, hogy Blaskovich János kezdeményezése és megszállottsága nélkül még sokáig pihent volna a földben ez a kincs. Amikor három nappal a második születésnap előtt felavatják a Blaskovich testvérek szobrát a róluk elnevezett múzeum udvarán, a felkért szónokok minden bizonnyal utalni fognak majd a közreműködésükkel meglelt aranyszarvasra is. Pogány Ö. Gábor 2013. november 5-én leleplezett alkotása így az utókor köszönetét is szimbolizálja.

„A Tápió-vidék keleti részén az emberi élet régmúltját őrző régészeti emlékek (a 300 évesnél régebbi, földből előkerült tárgyak és a földben, néha a felszínen fennmaradt emberi alkotások együttese) kutatásában a Blaskovich testvérek munkássága kitörölhetetlen fejezetet alkot. Blaskovich György (1878-1960) jogot végzett, a gyakorlati életben jól eligazodó, határozott egyéniség, Blaskovich János (1883-1967) képzett mezőgazdász, de a történelem izgalmas kérdései, részben az irodalom felé vonzódó, inkább a szellemi alkotómunka területén otthonos ember volt. Eltérő egyéniségek, akiket nemcsak a feltétlen testvéri szeretet kapcsolt össze, hanem egyező törekvésük családi hagyományaik és értékeik megőrzésére, azonos értékítélet gyarapításukban, közös érdeklődés a közeli és távolabbi múlt emlékei iránt…” – írta róluk a testvérek kúriájából kialakított Blaskovich Múzeum későbbi igazgatója, Dinnyés István régész.

A Blaskovich testvérek autodidakta módon, sok szakembert megszégyenítő megszállottsággal és precizitással foglalkoztak környezetük múltjával, régészeti értékeivel. Kezdetben ez az érdeklődés a családi és rokoni szálak alapján Tápiószelére és Tápiószentmártonra terjedt ki. Amikor a „Magyar Nemzeti Múzeum tápiószelei Gyűjtőhelye” címet 1947-ben megkapták, illetve 1952-ben lakásuk a „Tápiószelei Múzeum” elnevezést birtokolta, a régészet iránti érdeklődésük fokozatosan terjedt ki a keleti Tápió-vidékre is. A Nagykáta, Tápióbicske, Tápiógyörgye, Újszilvás határolta térségben minden, a földből előkerült lelettel a lakosok a testvéreket keresték, akik az így megtalált tárgyat otthonukban raktározták, annak dokumentációját vezették.

A Blaskovich testvérek régészeti munkálkodása vetette meg a Tápiószelei Múzeum régészeti gyűjteményének alapját. Az értékesebb tárgyak –így az 1923-ban feltárt szkíta aranyszarvas- természetesen a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába kerültek.

1923 februárjában Blaskovich János saját költségén kiadta 16 oldalas kis füzetecskéjét „Attila városa” címmel. Ebben a kiadványban azt fejtegette, hogy Attila, a hírneves hun uralkodó székhelye nem az Alföld szélén, hanem attól északabbra, pontosan Tápiószentmárton határában feltételezhető. A településtől délkeletre fekvő, a sőregi majorba vezető út mentén található magaslat már régóta foglalkoztatta János bácsi fantáziáját. A később Attila-dombnak elnevezett halom csak úgy ontotta magából a régészeti leleteket. Ha valaki itt ásóját a földbe mélyítette, nyomában csontok, cserepek kerültek a felszínre.

Priskos Rhetor 1904-ben magyar nyelven megjelent korabeli útvonal leírása Bizánctól Attila városáig Blaskovich János legtöbbet forgatott olvasmánya volt ezekben az időkben. Erdélyi István 2003-ban megjelent tanulmánya részletesen elemzi azt a teóriát, mely szerint a bizánci császár követének útja Attila legendás fapalotájáig vezethetett. A területen talált egyéb leletekkel vélte igazolni Blaskovich János, hogy az Attila-domb valamikor egy ókori város, Pessium központjában állott.

A tudományos közélet kétkedéssel fogadta a hipotézist, s miután tisztelték a testvérek őszinte hitét és lelkesedését, mellőzték a durva, kioktató elutasítást. A helyzetre mindenképpen egy tervásatás adott volna megnyugtató magyarázatot. Blaskovich Aladár, az érintett terület tulajdonosa saját költségén biztosította a feltárás anyagi feltételeit. A Magyar Nemzeti Múzeum két neves régészt: dr. Bella Lajost (1850-1937) és dr. Hillebrand Jenőt (1884-1950) biztosította az ásatás vezetőjéül.

Az 1923 áprilisában elkezdődött ásatás első szakasza nem hozott eredményt. A feltárások a Blaskovich testvérek által megjelölt helyszíneken, többnyire az Attila-dombon és környékén, egy középkori falu területén folytak. „Az őszi feltárás váratlan szenzációs eredményt hozott. November 8-án, Attila dombjának tetején, 1,2 m mélységben, „tűzpad” szélénél, összehajtottan került elő egy lemezből domborított, fekvő szarvast ábrázoló dísztárgy, a tápiószentmártoni aranyszarvas. A tűzpad déli szélénél kúpos dísztagos, elektron fülbevalót és fazekaskorongon készített edények töredékeit találták.”

A kiegyengetett szarvasalak hossza kb. 22 cm volt. Anyagát kémiai analízissel állapították meg. Ezek szerint Zsivny Viktor elemzése alapján a tárgy elektronból készült, mely ötvözetben az arany aránya 46,98%, az ezüst 51,17 %, a réz 1,63%, a vas 0,03%. A szarvasalak és a fülbevaló a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Dr. Bella Lajos tanulmánya szerint hamvasztásos temetkezési helyet tártak fel, mely helyszín egy fejedelmi sírlelet része lehetett. Hamar megtalálták az analógiát a dél-oroszországi hasonló motívumokkal. Ezek szerint a Kr.e. 5 században készült szarvasalak a kárpát-medencei szkíta korszak egyik legértékesebb lelete. Öt évvel később, 1928-ban találták meg a jóval nagyobb zöldhalompusztai –csincsei- szarvasalakot, a szkíta kor másik emblematikus figuráját. Rendeltetése szerint mindkettő fejedelmi pajzsdísz lehetett, erre utalnak a tárgyak hátoldalán levő kis fülek, melyekkel szövetre, nemezre, bőrre lehetett a dombornyomású szarvast erősíteni.

Bella Lajos szerint a megtalált szarvasmotívum olyan pajzsdísz lehetett, melyet eredeti tulajdonosától elraboltak, s a zsákmányt az Attila-dombon rejtették el a hamuban, amikor a rablókra rajtaütöttek. Az 1924 kora tavaszán folytatott ásatás újabb, hasonló értékű és jelentőségű lelet előkerülését már nem eredményezte.

Fettich Nándor (1900-1971) régész és ötvösművész elsők között mutatta be tanulmányában a magyar régészet kiemelkedő jelentőségű leletét. „Az erősen stilizált agancs két előrenyúló és négy S-alakú, továbbá egy szélesebb, kettős visszahajló ágból áll. A négy S-alakúan hajló ág bekanyarodó felső vége mögött egészen szervetlenül egy-egy félgömb alakú sima kidudorodás foglal helyet. Az agancsnak két előrenyúló ágát a hátra fektetett résszel egy nagyobb rovátkolt felületű dudor kapcsolja össze szervesen. A szemöldök és agancs között még egy hosszúkás dudor is foglal helyet. Az agancs egyes ágait poncolással kidolgozott erőteljes vonal hangsúlyozza, mellyel az utolsó, kettős ágnál még zsinórszerű foglalás is párosul. Poncolással előállított szegélye van a mellső combnak és elől a nyaknak, ugyanezzel a technikával készült a hármas szemöldök középső vonala, a száj széle és a hátsó combot hangsúlyozó nagyszerű spirál is. A többi szegélyek a nyak alján, a lábakon, az agancs végén, a szemöldök alsó és felső ívei és a farok zsinórszerűen vannak alakítva…”

A későbbi ásatások során az Attila-dombon bronzkori sírok, kelta, római kori (szarmata) kerámiák kerültek elő. A tatárjárás során elpusztult faluhelyen sírokat tártak fel, illetve a késő középkori Tápiószentmárton eredetére utaló tárgyakat találtak.

1924-ben a Magyar Nemzeti Múzeum az aranyszarvas aranyozott rézből készült, un. galvanoplasztikai másolatát adta ajándékba az ásatást segítő Blaskovich Aladárnak, aki azt a tápiószelei Blaskovich-gyűjteménynek adományozta. Ez a tárgy ma is a Blaskovich Múzeum féltett kincse.

Az 1923-as ásatás nem igazolta Attila székvárosa szentmártoni teóriáját, ennek ellenére Blaskovich János élete végéig őrizte azt a meggyőződését, hogy a fejedelmi lelet és a hun király palotája között kapcsolat lehet.

Az elkövetkezendő évtizedek során véletlen előkerülés, illetve tudatos feltárás során a Tápió mente egész területét érintő értékmentő tevékenység zajlott. Bárhol került elő pl. szántás nyomán lelet, azt a Blaskovich testvérek féltő gondoskodással mentették a hozzá nem értő kezektől, biztosították a raktározást, a MNM értesítését. Az aranyszarvasnál maradva, az 1923-as lelethez hasonló érték már nem került elő, ellenben 1938-ban, 1941-ben, 1943-ban Tápiószele határában a magyar régészet történetében párját ritkító szkíta kori régészeti ásatás-sorozat zajlott. A településtől keletre fekvő határrészben 268 sír feltárása történt meg, melynek olyan nagyszerű régészek voltak a vezetői, mint Bottyán Árpád, Párducz Mihály (1908-1974), Fettich Nándor. Az ő emléküket ma márványtábla őrzi a Blaskovich Múzeum falán.

Visszatérve az 1923-as leletre, annak művészeti, stilisztikai jellemzőiről, a belőle levonható következtetésekről a következőket írta 2003-ban Kemenczei Tibor:

„…A tápiószentmártoni, elektronlemezből domborított ábrázolás a talajtól elrugaszkodó, lábait maga alá húzó, vágtató, szinte repülő szarvast örökít meg. Hasonlóan megmintázott szarvasfigurák nagy számban ismertek a sztyeppei övezet szkíta emlékei között. A végső soron belső-ázsiai eredetű motívumot a legkülönfélébb tárgyakon, váltakozó méretekben, így többek között díszfegyvereket, ruhákat ékesítő lemezeken, mellpáncélokon, ékszereken, edényeken alkalmazták a szkíta, görög mesterek. Közülük kiemelhetjük a kubáni síkságon (Kosztromszkaja sztanyica 1.kurgán) talált vaspajzson elhelyezkedő nagy méretű arany szarvasfigurát. Ez utóbbi az alföldi, hasonló nagyságú darabok rendeltetését is meghatározza, ezek az állatábrázolások az eltemetett vezérek pajzsát díszítő méltóságjelvények lehettek.(…)

Az ezután következő évszázadokban a szarvasmotívum új változatai születtek meg, amelyek megformálására az iráni, majd a görög művészet stílusa hatott. Változatlanul maradhatott azonban az a szellemi tartalom, a misztikus szarvas totemősként való tisztelete, amely a sztyeppe népeinek hitvilágában azonos volt. A zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni aranyszarvasok annak tanúi, hogy ezt a mítoszt, a totemisztikus eredetmondát az Alföld szkíta népessége is ismerte.”

Az 1923-ban a szentmártoni Attila-dombon megtalált fejedelmi pajzsdísz utóélete nem kevésbé eseménydús. Egyfelől a magyar régészet becses tárgya innentől fogva helyet kapott szinte minden, a tájjal és a korral foglalkozó kiadványban, a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának egyetlen tápiómenti leleteként látható. Másfelől a kistérség jelképei közé kerülve több-kevesebb sikerrel segített a régió önazonosító és megjelenítő folyamatában.

A nagykátai Káló János (1897-1960) könyv-és papírkereskedő kiadásában és forgalmazásában lehetett vásárolni az 1930-as években szerkesztett „járási irka” nevű füzetet, melynek borítóján először jelent meg a térség jelképei közül az aranyszarvas, illetve a járás története leírásában Kiss József (1890-1970) tollából annak említése: „Krisztus előtti időkben megfordultak itt a szkíthák (szittyák). A Tápiószentmártonban kiásott aranyszarvas róluk tesz tanúságot….”

Tápiószentmárton község címerében is helyet kapott a lelet képe, s a 2001-ben Soós István színvonalas településtörténeti munkája, a „Tápiószentmárton és Sőreg története a kezdetektől 1848-ig” c. kötete is a jelentőségének megfelelő módon és terjedelemben tárgyalja az aranyszarvas előkerülésének történetét. Amíg Csincse község központjában emlékművet állítottak a zöldhalompusztai szarvasnak, addig az 5 évvel „idősebb” testvérének Tápiószentmártonban és az Attila-dombon nincs hasonló emlékjele. Talán a századik születésnapon…

A nagykátai hagyományőrzők 1994 októberében jártak először a Blaskovich Múzeumban, néztek szembe a tárlóban található másolattal. Az ezredforduló apropójából a mendei „Ákos nemzetség” és a nagykátai „Kossuth Lajos” hagyományőrző csapatok által meghirdetett honismereti mozgalom, a „Tápió örököse” sorozat második éve a „Kincskereső” címet viselte. A jelvényszerző mozgalom második fokozatának a kitűzőjén az aranyszarvas képe látható. Magának a „Kincskereső” évnek az indítása az Attila-dombon történt felhívás közzétételével kezdődött. Ugyancsak az aranyszarvas képe látható a Kossuth csapat által alapított „Tápió mente felfedezője” cím és elismerés kitűzőjén is. A Magyarország Felfedezői Szövetség –melynek tagcsoportjai a nagykátai hagyományőrzők- címerében és kitüntetésein ugyancsak megtalálható az ősi szarvasmotívum. A tápiószentmártoni Attila-dombra több esetben szerveztünk autóbuszos, kerékpáros, gyalogos túrát.

Jelentőségének megfelelően kezeltük 2003-ban a 80. születésnapot. Ebben az évben a Tápió mente és az ország Attila hun király halálának 1550. évfordulójára emlékezett, s magára az aranyszarvasra sajnos kevés figyelem hárult. Ezt az évet mi az aranyszarvas kutatása és emlékápolása jegyében szerveztük. Egy országos pályázatra –amit Attila halála évfordulójára írtak ki- benevezve szerveztünk több programot az évforduló jegyében. Indítottunk rajzpályázatot, kerékpáros „expedíció” keretében jártuk végig a szelei és szentmártoni Blaskovich-emlékhelyeket. 2003. november 8-án a múzeummal közösen megszerveztük az „Aranyszarvas Napja” egész napos jubileumi rendezvényünket.

A gyömrői, mendei, nagykátai felfedezők közösen keresték fel a Blaskovich testvérek sírját a szelei temetőben, tartottak koszorúzási ünnepséget a múzeum falán levő emléktábla előtt. Az emléknap programja a múzeumban folytatódott tovább, ahol Gócsáné Móró Csilla igazgató asszony tartott előadást. Kézbe vehettük a testvérek régészeti gyűjteménye több darabját, beletekinthettünk feljegyzéseikbe. Kihirdettük a rajzverseny eredményét, több felnőtt kapott ezen a napon honismereti, publikációs tevékenysége elismeréséül „A Tápió mente felfedezője” kitüntetést. Mindezen programoknak keretet adó országos pályázatban végül második helyezést értünk el.

2003-ban az volt a tervünk, hogy a mindenkori november 8-ikát az „Az aranyszarvas napja” címszó alatt a tápiómenti kultúra közös ünnepének tekintjük. A regionális összetartozást megcélzó tervünk a települések érdektelenségén bukott meg. A 90. születésnap egyik előzetes –ráhangoló- programja volt a csincsei kirándulás, a zöldhalompusztai aranyszarvas otthonába tett látogatás. Látogatás az aranyszarvas „testvérénél”

„Blaskovich János régészeti kutatómunkája mindenképpen példaértékű, hiszen felhívja a figyelmet a föld alatt lévő objektumok feltárásának fontosságára. Talán a tápiószentmártoniak által csak néhány évtizede Attila-dombnak elnevezett helyen most belépőként szedett díjból e terület szakszerű régészeti feltárására is futja majd, s ha feltehetően Attila fapalotájának nyomát nem, de a Duna-Tisza-közén megtelepedett népcsoportok emlékeit feltárhatják. Ilyen munkálatoknak, mint láthattuk, már van előzménye, hiszen az 1923-as ásatást is az akkori terület tulajdonosa, Blaskovich Aladár szponzorálta, s ez jó példával szolgálhat 80 év múltán is.” – írta 2003-ban Gócsáné Móró Csilla múzeumigazgató.

Basa László

IRODALOM

- Soós Itván: Tápiószentmárton és Sőreg története a kezdetektől 1848-ig. Tápiószentmárton, 2001.

- Erdélyi István: A tápiószelei Blaskovich testvérek és az Attila-kutatás. Megjelent: Blaskovichok emlékezete. Blaskovich Múzeum Baráti Köre Tápiószele, 2003.

- Ilon Gábor-Ughy István: Bevezetés a Kárpát-medence régészetébe. História Alapítvány Szombathely, 1996.

- Dinnyés István: A Blaskovich testvérek régészeti tevékenysége. Megjelent: Blaskovich emlékkönyv. Pest Megyei Múzeumi Füzetek Szentendre, 1993.

- Kemenczei Tibor: Szkíták az Alföldtől Ázsiáig. História, 2003/7.

- Gócsáné Móró Csilla: A százhúsz éve született Blaskovich János régészeti tevékenységéről. Tápiómenti 2 hetes, 2003. november 6.

- Basa László: Az Attila-domb valóságos története. Nemzeti kincsünk Tápiószentmárton határában. Tápiómenti 2 hetes, 2001. október 11.

- Basa László: Folytatódik a „Tápió örököse”. Kincskeresők a Tápió mentében. Tápiómenti 2 hetes, 2003. október 21.

- Basa László: Az „Aranyszarvas Napja” Tápiószelén. Tápiómenti 2 hetes, 2003. december 4.

- Basa László: Látogatás az aranyszarvas „testvérénél”. tapiokultura.hu online újság, 2013. október 3.