Rendkívül nagy örömmel vállaltam Blaskovits János naplójának bemutatását a Múzeumbaráti Kör vezetőségének megtisztelő felkérésére, mert megtörtént eseményeket közvetít egy háború dúlta faluról, lakóiról és a múzeumról. Kétség nem férhet hozzá, hogy kulturális örökségünk különleges része. Lassan három éve folyamatosan olvasgatom, elemezgetem, időnként más elfoglaltságom miatt félretéve, majd újra elővéve, a szemtanú által rögzített eseményeket szinte átélve.
Lehet-e még újat mondani a Blaskovich fivérek életművéről?
2008-ban Schliel Alojzia (Lujzika) hagyatékában 20 darab – eredetileg más-más rendeltetésű füzet – került elő: Blaskovich János 1944. szeptember 29-től 1947 végéig vezetett naplója, amely Tápiószele történetének páratlan értékű dokumentuma a megpróbáltatásokkal terhelt évekről. Az első füzet címe arra enged következtetni, hogy a háborús időszak eseményeinek megörökítését tervezte a szerző eredetileg:
HOGY TÖRTÉNT … A NAGY HÁBORÚ ÁTVIHARZÁSA TÁPIÓSZELÉN.
A háború véget ért. A következő időszak reményeket hozott, de megnyugvást nem. Ezért folytatta az aggodalmakat, félelmeket keltő híreknek és bizonyosságoknak a további lejegyzését napról napra. A nagy értékű muzeális gyűjtemény megmentéséért vívott harc, az örökös aggodalom átsüt a leírtakon. Ugyanakkor a történelmi idők megpróbáltatásai közepette talpon maradni akaró ember jelleme, belső vívódása, értékrendje rajzolódik ki egyre határozottabb kontúrokkal.
Az eredetileg különböző rendeltetésű füzetek külső megjelenése szükségmegoldásról árulkodik: olyan füzetet használt, amilyenhez a szűkös időkben hozzájutott. 1947-ben, amikor az akadozó ipari termelés papírhiányt is okozott, számomra megkapó, ahogyan Blaskovich János megoldotta a naplóvezetést. Vajon melyik családtag szabta ki és fűzte össze a durva csomagoló papírból a lapokat? – tűnődtem.
A legszemélyesebb véleményt rögzíti a háború és az azt követő évek eseményeiről, a család életéről. Nem mentes az érzelmektől, rendkívül intim ítéleteket fogalmaz meg azokról a személyekről, akik Szele életére, jövőjének alakulására befolyást gyakoroltak. Az utolsó bejegyzés 1947. december 24. Azt követően évtizedekre eltűnt a napló. Lujzi bizonyára ismerte a tartalmát. Jó oka volt hallgatni róla, hiszen aktív éveiben mindig lojalitást tanúsított pártfogói iránt.
1944. szeptember 29-én kezdte írni - szinte aprólékos részletezéssel - a család életét, a háborús híreket. Bölcs előrelátásra vallott, hogy a családjával Gyapjúról menekült Blaskovich Mihály építészmérnöki szaktudását igénybe véve a pincét bunkerré alakították, ami november 11-én be is népesedett. Sok ember életét mentette meg a közvetlen közelben vagy a kertben robbanó bombazáportól és gépfegyvertűztől. A törékenyebb múzeumi tárgyakat már jóval korábban erős ládákban helyezték el a fivérek azzal a szándékkal, hogy a Nemzeti Múzeumban letétbe helyeztetik. Budapest erős bombázása miatt azonban a dr. Bottyán Árpád által lepecsételt ládák Tápiószelén rekedtek abban a rejtett kamrában, amelyben a munkaszolgálatra vezényelt háziorvos, dr. Stern Sándor ingóságait is őrizték titkon.
Az előző napokban elhagyta a falut az elöljáróság minden képviselője, az értelmiség – orvos nélkül maradt a háború dúlta falu 10 000 főnyi lakossága – menekültek a földbirtokosok, kivéve a Blaskovich családot.
November 12. mennyi jót hoz, pedig korántsem ült még el a vihar, a fegyverropogás!
„Virradat előtt váratlanul megérkezett dr. Stern Sándor munkaszolgálatos orvosunk. Komáromból szökött meg, hogy a németek el ne hurcolhassák. Az egész utat gyalog tette meg.(…..)
Alig, hogy megvirradt, lelkendezve hozták hírül, hogy a vendégházunk udvarán orosz katonák keresik a ház gazdáját.(…) Szobáinkban nagy érdeklődéssel nézték meg a földből napvilágra került 2500 éves régiségeket és egyéb látnivalókat. Mikor megértették, hogy a kerti munkák mellett, milyen munkákat végzünk a kultúra érdekében, egyhangúlag kimondták, hogy nem vagyunk burzsujok. Tisztjük – egy őrnagy volt – mindjárt papírt kért, s menlevelet állított ki múzeumunk számára, hogy a múzeumot bekvártélyozásra ne vegyék igénybe.”
November 13-tól 16-ig azonban át kellett adni a házat egy orosz generálisnak és tisztjeinek, akik korántsem voltak olyan fogékonyak az ősi és újkori kultúra iránt, mint az első orosz látogatók. Az egyik szomszédnál találtak menedéket éjszakára az okos és hűséges Vidra nevű kutyával együtt. Szerencsére, amikor hazatérhettek, megnyugvással állapították meg, hogy a múzeumi tárgyakhoz nem nyúltak, bár jó néhány személyes tárgyat, ruhaneműt, két disznót és hetven tyúkot elvittek. Arra következtettek, hogy nem a generalisszimusz, hanem nagyszámú kísérete fosztotta ki és dúlta fel otthonukat.
A november 19-i naplóbejegyzés azokra a napokra nagyon jellemző eseményt rögzít: kamrájuk kifosztásában, feldúlásában részt vett egyik munkásuk fia is, amiről egy általuk jól ismert piszkos fehér báránybőr sapka tanúskodik. Viselője a sietős menekülésben elvesztette.
Az elhagyott kúriák kifosztásáról, lerombolásáról, az orosz katonák rémtetteiről folyamatosan olvashatunk Blaskovich János naplójában.
’44. december 9-én kezdetét vette Tápiószele közigazgatásának újjászervezése. Blaskovich Györgyöt is felkérték tagnak a „községvezető bizottságba”. A megtisztelő felkérést köszönettel visszautasított, részben a testület személyi összetétele, részben a tisztviselők kilátásba helyezett elbocsátása miatt.
A háborúval járó fegyverdörgések, a riasztó hírek félelemben tartották a lakosságot még ’45 elején is. A közlekedés megbénult, gyalog vagy kézikocsival indultak útnak, akiknek halaszthatatlan dolguk volt.
A németek által felrobbantott kőhidat március 1-jén ideiglenes híd építésével kellett pótolni. Az eredeti híd maradványait ugyanis a megáradt Tápió alámosta. Az orosz parancsnok 200 ember főbelövését vagy szabad rablást helyezett kilátásba, ha 2-án estig ez nem történik meg. A Vásárhelyi kastély tetőszerkezetének faanyagából sebtében helyreállított hidat, amely Cegléd megközelítéséhez nélkülözhetetlen volt, március 3-án újabb árhullám söpörte el. A falu felgyújtását sikerült elkerülni a lakosságnak az újabb ideiglenes híd felépítésével az orosz parancsnokság által kitűzött határidőig.
Március 21-én megérkeztek a képzőművészeti főiskola hallgatói, hogy a dr. Viczián István kifosztott villájában kialakítsák a művésztelepet Nagy János „segédtanár” vezetésével. A Blaskovich család minden módon segítséget nyújtott, hogy megkönnyítse a berendezkedést, falusi életformájuk kialakítását.
A Thapeu júliusi számában G.-né dr. Móró Csilla a naplót is idézve ismerteti a szelei művésztelep történetét.
1947 kora tavasza a szokásosnál hűvösebb volt. Sokáig nem emelkedett a hőmérséklet 10º-ig. „A kert tele van csonttollú madárral.” „A csonttollú madarak még mindig itt vannak” – írja Blaskovich János még áprilisban is, pedig a tavasz beálltával már északabbra húzódnak.
Március 25-én telefonüzenettel Tápiószentmártonba idézik a fivéreket kihallgatásra a földhivatal tisztviselőjéhez a házhelyek céljára igénybe vett ingatlan ügyében.
.
„Március 26.
Merényi Imre táblabíró irodája Kubinyiék feldúlt és kifosztott kúriájában volt berendezve, hol a szocdem. és a kommunista pártnak is voltak helyiségei. A tárgyalás az UFOSZ és egyéb paraszt és párt szervezetek kiküldöttjeinek s a bíró mellé beosztott öreg gazdaági szakértő – egy bikari volt bérlő – jelenlétében folyt le. A bíró egyezség létesítésén fáradozott. A lakóházat és istállót, a tojás pincét, a kúria romot az ódon pincével, valamint a három évszázados szilfát 3 kataszteri hold 710 négyszögöl területtel az első szóra visszaengedte, de a nyolcvan egynéhány parasztnak kiosztott s azok által már furkált - gödrölt házhelyek visszavételét lehetetlennek mondta, s fellebbezés esetén a legjobb esetben is csak pénzbeli megtérítést helyezett kilátásba. Azt is bizonytalan idő múlva. Vagy talán soha. Ellenben csereingatlanként felajánlott 38 kataszteri hold uradalmi legelőt, közvetlenül a csikó kifutók mellett, s ezen kívül még néhány hold rossz homokot a Magyari Péter kipusztult szöllőjéből. Ez utóbbit undorral visszautasította Gyurka. A legelőt – bár jól ismertük – a bírósággal és a parasztküldöttekkel megtekintettük. A szakértő két helyen meg is ásta. El kellett ismernünk, hogy kitűnő föld. Kertészetnek is ideális.
Gyurka kérte, hogy ezt a 8 k. holdat hagyják meg a Tóni kertben a 3 k. hold 710 négyszögöl mellett. Mint a megpiszkált darázsfészek, úgy zúdultak fel a paraszt kiküldöttek. Azt már nem! Azt lehetetlen. A juttatottak a kiosztott házhelyeken már nagy munkát végeztek. Azoktól a földet visszavenni nem lehet.”
„Március 28.
+5°R ragyogó tiszta idővel. Reggel 7 órakor ismét átkarikáztunk Szentmártonba, de nem sokat tudtunk végezni, mert a bíró egész napra kiment az uradalmi majorokba, Benedek főmérnök pedig csak a déli vonattal érkezett Szentmártonba.
Megnéztük Bl. Neszti kastélyának romjait is. Szörnyű látvány. A szobákban szabad ég alatt téglatörmeléken kell botorkálni. A falakról a lehasogatott tapéták lógnak.
Nesztinek csak a kis templomát s a családi temetőt hagyták meg.”
Blaskovich Ernőt (III.) Ernesztnek, becézve Nesztinek szólították családtagjai, rokonai. Páratlanul szép kastélyának ma már nyoma sem látható Tápiószentmártonban. A kápolna berendezése, szobrai sem úszták meg a háborús időben elszabaduló romboló indulatokat. Nem kis áldozatok árán állították helyre a település lokálpatriótái a Blaskovich család egyik ágának temetkezési helyét.
„Április 1.
+8° R meg-meginduló szemergő esővel. Reggel és délelőtt két tábla krumplit elültettünk. Rózsakitakarás befejezése s levélseprés és elhordás volt még a mai munka.
Fettich Nándor írt, de nem a várt „igazolvány” ügyében, hanem a szelei nagy tál rajzát jelentette be előre, hogy ne legyünk túlságosan meglepődve a négykézláb járástól meggörnyedt Aranyszájú Szt. János ábrázolásmódján. A tál már a leírás szerint is szépnek ígérkezik. Rajta lesz a házunk is. S Fettich olyan kedvvel foglalkozik a témával, hogy külön képnek is meg fogja csinálni ezüstből.”
Fettich Nándor régész, szakíró, ötvösművész Blaskovich János naplójának egyik „főszereplője”, ha szabad a műfaj esetében ezt a kifejezést használni. Személye, kapcsolata Tápiószelével egy másik dolgozat témája lehet. Én nagyon megszerettem ezt a – Párducz Mihálynak a naplóban olvasható véleménye szerint „összeférhetetlen” - tudós-művészt.
„Április 4.
Szélessy Bandi, a fényképészünk egyetemi hallgató fia, vasárnap amúgy is Szentmártonba készülvén, vállalta, hogy a szentmártoni Blaskovich kastély romját le fogja fényképezni.” A fénykép azonban nem sikerült, talán el is zavarták a fotóst a szentmártoniak – véli János bácsi. Helyette, az említett és a környező településeken jól ismert Szélessy András fényképész emléke előtt tisztelegve, bemutatok egy 3 éves kislány fotóját. A naplóhoz csupán annyi köze van, hogy – amint azt a domború bélyegzőlenyomat is igazolja – 1947-ben készítette a felvételt Szélessy. A gyermek eszmélése óta naponta imádkozott, hogy Isten segítse haza fogságba esett édesapját.
„Április 8.
Délután a földműves szövetkezet boltjából Laci szomszéd elküldött a nekik kg-ként 2 ft-ért eladott egy mázsa újság papirosért. A nagy szélben nehezen tudták elvinni a sok újságot és folyóiratot. A lapok nagy része Tolnai Világlapja, Délibáb, Rádióélet, Pesti Hírlap vasárnapja stb. ártatlan nyomdatermék volt. Gyurkát – mikor az áráért odakerékpározott – már ezzel fogadták, hogy baj van, mert az 1938 utáni folyóiratok indexre vannak téve, ezeket tehát nem vehetik át, Gyurka úgy rendelkezett, hogy az át nem vett 78 kg folyóiratot küldjék vissza, mi majd be fogjuk fűteni.”
Feljelentés érkezik ellenük „fasiszta nyomtatványok terjesztése” vádjával, amit rendőri zaklatás, kihallgatások sora és házkutatás követ. A vádra bizonyíték nincs, a szomszédok véleménye is alátámasztja ártatlanságukat, ezért lezárják az ügyet. Tényleg lezárják?
„Augusztus 28.
Délben Gyurka meglepő hírrel jött haza a községházáról. A végleges választási jegyzékből mind a hármunkat törölték az 5. § 9. pontjára hivatkozva. Minthogy a hivatkozott pont a különböző fasiszta és nyilas egyesületekben való tisztséget betöltött egyéneket zárja ki a szavazásból, mi pedig semmiféle ilyen egyesületnek tagjai sohasem voltunk, nyilvánvaló, hogy valami rosszindulatú hamis vádnak adott a Nagykátán működő központi bizottság hitelt. Nem egyedül jártunk így.” A kúria lakói közül augusztus 31-én csak Lujzi adhatja le szavazatát.
A Blaskovich fivérek, akik oly élénk érdeklődéssel kísérték a hazai és a helyi közélet eseményeit, akiknek ősei közéleti szerepvállalással írták be nevüket a magyar történelembe, most örökre hátat fordítanak a becstelenségre épülő politikai életnek.
A június 3-i bejegyzés a közállapotokról fest lehangoló képet: Pestre utazásuk célja ügyeik intézése a földhivatalnál, rokonlátogatás, papírvásárlás.
„A nagy papírhiányt mutatja, hogy Szénásy Bélánál alig bírtunk 50-50 kereskedelmi levélpapírt kapni. No, de legalább amit kaptunk, az finom. A hazautazás a beutazásnál is nagyobb tortúra volt. Régi másodosztályú kocsi üléseinek helyén kis keskeny falócákon ültünk. Az ablakok félig bedeszkázva zabszállító kocsihoz tette hasonlóvá a vagont. A bűz pedig a nyitott ablakrészek mellett is undorító volt.”
A régészeti ásatások folytatásáért minden tőlük telhetőt megtett a testvérpár, ezt számos naplójegyzet bizonyítja.
„Június 8.
Az ásatási kötelezvényt csak ma sikerült 10 emberrel aláíratni. Ma is csak úgy, hogy szóval tágítottunk a feltételeken annyit, hogy csak akkor dolgozunk az ásatásnál, ha más fontosabb dolgok nem lesz. S azt is kilátásba helyeztük nekik, hogy egy napi (8 óra) ásatási munkáért robotba legalább 6 forint lesz a javukra elszámolva, a Nemzeti Múzeum által fizetendő 25 % napszámbéren kívül.”
A kúria kertjét a gyűjteménnyel szinte egyenértékűnek tartották. Ennek hivatalos elismertetéséért beadványt készítettek.
„Június 14.
Délután elkészítettük az Orsz. Természetvédelmi Tanácshoz beadandó kérvényt a kert vázrajzával együtt. Mellékeltük hozzá a „miniszter úrnak” írott levelünket, s az egészet összecsomagoltuk Fettich Nándor angol könyvével. Holnap küldjük a majd fél kilos aj. levelet Nándornak. A többi most már az ő dolga lesz. Megírtuk neki, hogy a dolog sürgős, mert a vármegyei földhivatal kiküldöttjeit szerdán várják Szelére.”
„Július 26.
Tegnap Csabák Istvántól kaptunk levelet. 1944. december 25-én nagy kozák csapat szállta meg a prandorfi kastélyt. Csabákékat kilakoltatták. Márciusban, mikor visszamehettek oda, volt mindenük. Az elásott dolgokat is megtalálták. Csabákéknak állítólag kétszázezer (először százezret írt) cseh korona volt. A major épületről írja, hogy tető, ajtó és ablak nélkül csak a falak maradtak. Nem érthető világosan, hogy a lakóházak is elpusztultak-e, vagy csak az istállók? Válaszunkban ezt megkérdeztük tőle. Csabák nem a régi hangon ír. Nincs kizárva, hogy Janovits ügyvéd elszámolásra szólította fel, mert már 1944-ben is több ezer cseh koronánk volt nála.
Párducz Mihálynak is írtunk, hogy itt a községnél rendben van az ásatási közmunka elszámolás ügye.”
„Szeptember 9.
Reggel 9 munkással pont 8 órakor megkezdettük az ásatást. Párducz elébe Fettich Gyuri ment ki az állomásra. Délelőtt Párducz már nem is jött ki az ásatáshoz. Délután a reggel megkezdett két árokban a megszokott számban – árkonként 4-5 – jelentkeztek sírok. Túlnyomó részben égetettek.”
„Szeptember 15.
Az ásatást délelőtt 9, délután 11 emberrel folytattuk.
A sírok eleinte nehezen mutatkoztak ebben a XCVII-es kutatóárokban, de 100-120 cm mélységben annál nagyobb számban kerültek elő a sírok. 9 sír volt ebben az árokban. Közöttük egy 3 edényes gazdagabb női sír. Ennek fő érdekessége egy elektron fülbevaló, a tápiószentmártoni „aranyszarvas” mellett talált kúpos arany fülbevalónak a mása. A temető keleti irányban is tovaterjedt.
Fettich vasárnap előadást is fog a községházán tartani.
A szelei tálat most már teljesen kész domborítással hozta ki Nándor.”
„Október 1.
Párducz megköszönte a vendéglátást s az ásatás körül kifejtett munkásságunkat. Egyúttal megküldette az újonnan megjelent „Magyar Múzeum” eddig megjelent három számát. Az ideiben a mi Gyűjtőhelyünk is le van írva. A rövid, de tömör leírásnak Párducz a szerzője. Minthogy ők Magyar Történeti Múzeum Gyűjtőhelyének nevezik a Gyűjtőhelyünket, gondolkozunk rajta, hogy mi is ezt írjuk ki. Legalábbis a kis ház homlokzatára.”
„Október 6.
Fettich Nándor tegnap este érkezett meg. A Hancock kupánk fényképe lázba hozta. A kupán is a Granikoszon átkelő Nagy Sándor csatája van kidomborítva. A fényképen erősen kidomborodó, helyesebben kiálló lólábak és egyéb részletek a manierista technikára vallottak. Erről a kupáról egy külön fejezetet kell a Szentgyörgyi József domborműveiről írott könyvéhez toldani. De hát hol van a kupa? Mert a kézirat rövidesen nyomdába kerül.
A kupa pedig 1944. június óta a zöldségesben hallgatott. Nándor ajánlkozott, hogy segít kiásni. A kemény, száraz talajban nem ment könnyen. … szerencsésen kiemeltük a hordót, minden feltűnés nélkül. A hordó több helyen is be volt szakadva … A finom angol ezüstnek nem ártott meg a föld. A megkefélés után gyenge patinájával határozottan megszépülve került az asztalra. Nándor el van tőle ragadtatva. Az asztali ezüstök egy némelyike erősen megsárgult, zöldült, de helyrehozhatatlan bajt egyik sem szenvedett.
Nándor boldogan vitte be a kupát a Nemzeti Múzeumba”ideiglenes letétül. (…)
A Nemzeti Múzeumban legkevesebb hat fényképfelvételt fog róla készíttetni. A könyvében külön fejezetben tüzetesen le fogja írni.”
Fettich Nándor háborús naplóját nagy együttérzéssel olvasták a fivérek: milyen elszántan és mennyi veszélynek kitéve igyekezett megmenteni a Nemzeti Múzeum anyagát - annak idején - igazgatóként.
Az 1947. október 14-ei bejegyzésből tudjuk meg, hogy Tápiószelén artézi vízvezeték egyesület látta el vezetékes vízzel a település egy részét. 60 új belépő kívánt ehhez csatlakozni, de a meglévő tagság elutasította, attól félve, hogy csökken a háztartások vízellátása.
A szárazság úgyis sok gondot okozott ebben az évben. A park fenyői közül több is feladta a küzdelmet az életéért. „Talán az amerikaiak atomrobbantási kísérletei a Spitzbergákon bolondították meg az öreg Földet?!” – tűnődik János bácsi.
„Bár szárazság a múltban is volt, erre utalnak az ásatások során feltárt prehistorikus öntözőárkok.”
Fettich Nándor bátyja György családjával a vendégházban élt ’47 nyarán és őszén.
A N. M. megbízásával a régészeti leletek gondozása volt erre a hivatalos indok.
A Fettich családról saját tapasztalatainkból is tudjuk, hogy különös affinitása van a zeneművészethez szinte minden tagjának, az utódoknak is.
Fettich György megismerkedett Tápiószele muzsikálni tudó lakóival (Walter, Fehér kántor, Verőczey igazgató), akikkel kamarazenélést terveztek. Mozart egy vonósnégyesét készültek előadni. Számomra meglepő, hogy Blaskovich János enyhén szólva ezt nem támogatta. A szövetkezetben, majd egyik iskolában találtak helyet a gyakorlához. A kis zenekar ennek ellenére kibővült: Fettich Nándor is megérkezett és csatlakozott a zenekarhoz. A december elejére tervezett hangversenyhez a zeneszerzők arcképeiről is gondoskodott.
Hozta az ezüsttálat „Blaskovich. György, János és Máriának – a tápiószelei múzeum épen maradásának emlékére 1944-45” bevésett felirattal.
A dec. 6-8-i naplójegyzet szerint a tervezett hangverseny várakozáson felüli nagy érdeklődést váltott ki. Boccherini, Schubert, Beethoven és Bartók művek hangzottak el, nagy sikerrel. Különösen Walter hegedűszólója és Konczné éneke aratott nagy tetszést. Lám, milyen fogékonyak a szeleiek a effajta zenére – írja János bácsi. Elhatározásához tartva magát, ő nem vett részt, de Gyurka és Marcsó ott voltak.
A szlovákiai prandorfi birtokról bevallást készítettek, elküldték Pozsonyba, csatolva a kérvényt is, hogy ne sajátítsa ki a szlovák kormány. A magyar külügyminiszter pártfogását is kérték hivatalos formában ügyükben. Az nap, amikor postára adták, a Hírlap közölte, hogy minden ingatlanra igényt tart a szlovák kormány, amelyiknek a tulajdonosa nem szlovák állampolgár.
Blaskovich János 1947. dec. 24-én fejezte be a napló írását.
„Az oroszok dec. 15-re szép csendesen elszivárogtak. Orosz katonai szerelvényt a mi vonalunkon csak 14-én éjjel láttak.
A naplót most már nem is fogom naponta írni. Csak időnként jegyzem majd fel az érdekesebb eseményeket.”
De a durva csomagolópapírból kiszabott és összefűzött XX. füzet utolsó lapjai üresen maradtak …