Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékei sok ember számára csak a Budapesten történt eseményeket jelentik. Pedig nem kevés dolog történt akkoriban a vidéki településéken sem, falvak és városok sokaságában mozdultak meg az emberek a szabadság reményét érezve. Arról, ami Tápiógyörgyén történt sajnos hosszú ideig elfelejtettünk beszélni. E témakör nem maradhat azonban örökké tabuként, lassan le kell döntenünk a falakat, ha meg akarjuk őrizni múltunk minden örökségét. E munkával nem csak pótolni szeretném az elmúlt idők mulasztásait, de másokat is ösztönözni a forradalom emlékeinek megírásához. Dolgozatomat a szakirodalom és a levéltári adatok felkutatása mellett, a korabeli szemtanúk meghallgatásával igyekeztem emberközelivé tenni. A gyűjtőmunka még közel sem teljes, számos dolog kiegészítésre szorul, az itt közölt sorok mindössze bővebb összefoglalóját jelentik az 1956 őszén történt falu béli eseményeknek.

Tápiógyörgye Pest megyében található község, 1914-től a Nagykátai Járáshoz tartozik, a fővárostól mintegy 80 km távolságban, a Budapest-Újszász-Szolnok vasútvonal mentén helyezkedik el. A falu a 2. világháborút követő években is tipikus mezőgazdasági település. A lakosság nagyobbik része továbbra is a földből él, 1950-ben a négyezer fő feletti lakosságból 1425 családot jellemezhetünk így. Az iparban dolgozók számát a harmincas évekig a helyi kisiparosok és segédeik adták, ez a helyzet csak az 50-es években kezdett lassan megváltozni. A mezőgazdaságban feleslegessé vált munkaerő a nagyobb ipari körzetekben helyezkedett el, az ingázók többsége Budapestre járt dolgozni. Számuk 1960-ban 330 fő, mely az összes keresőnek ekkor 14 %-a.[1] A főváros viszonylagos közelsége, a munkaerő egy részének napi rendszerű ingázása egyfajta kapcsolatra adott lehetőséget a forradalom központi és helyi eseményi között.

A vidék forradalmának indítóokai itt is a Rákosi-rendszer jellemzőiben keresendők. A beszolgáltatás kötelezettsége súlyos terhet rótt a falusi lakosságra, a meghatározott időközönként leadott élelmiszerek hiánya számos családnak okozott nehéz megélhetési problémákat. Tápiógyörgyén 1956-ban 1175 beszolgáltatásra kötelezett gazdát tartottak nyilván.[2] A rendszer különösen üldözte a kulákoknak nevezett tehetősebb parasztokat, rájuk átlag feletti terhek nehezedtek. A községben az élő állatok leadásának listáján 1952. május 9-i keltezéssel 21 személy neve mellett szerepelt a fenti megnevezés.[3] A kulákügy helyi alakulásával az országos sajtó is foglalkozott, a Balázs család esetét hozta fel nem egyszer példaként.[4] A település lakói külön megszenvedték a kitelepítések nehézségét is. 1951-ben Budapestről 29 család, összesen 71 fő érkezett a faluba, akiket a rendszer nemkívánatos elemeknek minősített. A kitelepítetteket többnyire a kulákok házaiban, illetve a nagyobb ingatlannal rendelkező családoknál szállásolták el.[5] A faluban elhelyezett szégyentábla, a padlássöprésként ismert házkutatási akciók, a hatóságok egyéb erőszakos viselkedése csak tovább fokozták az emberek elégedetlenségét.

Keszi József egykori pártitkár visszaemlékezése szerint „október első napjaiban már Tápiógyörgyén is érezni lehetett, hogy valami van a levegőben.” Az országos politika hírei ide is eljutottak, a nyugtalanság helyben is napról-napra láthatóan növekedett. Ezekben a hetekben röplapok jelentek meg a falu határában, melyben a szerzők a rendszer ellenes fellépésre buzdítottak. A helyi pártapparátus bár tudott a dologról, különösebb jelét ekkor még nem mutatta a félelemnek. Éppen ellenkezőleg, október napjainak valamelyikén a járási pártvezetőket is meghívva kisebb összejövetelt szerveztek egyikük házánál, azon ünnepelve meg az évi beszolgáltatás kimagasló eredményeit. „Körülbelül október első hetében összehívtak bennünket, párttitkárokat. Tehát volt egy ilyen titkári értekezlet, ahol végeredményben arról volt szó, hogyan kellene demokráciát csinálni, de nem azon az alapon, ahogyan Nagy Imre hirdette. Nagy Imrének annyira nekitámadtak megint, hogy az összes könyvét be kellett zúzni. Úgy, hogy el is kellett égetni. Nekem meg voltak Nagy Imrének a könyvei, de egyet sem tudtam belőle megtartani. Tehát az értekezlet ebben a szellemiségben zajlott. De nem tudták megmondani, hogy mi legyen, hogy a demokrácia tovább menjen. Na most ott a titkárok mind felszólaltak. Az egyik azt mondta: - Nincs itt olyan nagy baj. Például Szőlősről az öregebbik Veres Miska: - Nézzem már meg, hogy ő náluk mennyi építkezés van! A másik helyen meg a lőrinckátaiak nem mondhattak rosszat, mert azok elég jól kertészkedtek abban az időben, ott jobban volt pénz. De volt, aki máképp nyilatkozott: - Baj van itt, baj van! Én akkor ötödikként szólaltam fel. Én egy dolgot mondtam csak: - Ez a sok probléma, ami adódik, ez a gazdasági helyzetből van. Elmondtam azt, hogy alacsony az életszínvonal, a tömeg többet vár. Itt az anyagi helyzeten kellene javítani. Persze aztán voltak ellenvélemények. Jöttünk haza, akkor még a vonaton is ment a vita. De akkor már a pártbizottságiak nem tudtak megnyugtatóan eligazítani bennünket. Tulajdonképpen a politikai vonal megfeneklődött. Ettől függetlenül Györgyén ezekben a napokban a Kovácséknál egy ünnepélyt szerveztek, ahol a begyűjtést megünnepeltük, hogy jól sikerült Tápiógyörgyén és járási viszonylatban is, mert a járási begyűjtési vezetők is ott voltak Kovácséknál. Egy darabig ott voltam én is, de aztán nem vettem részt a továbbiakban, eljöttem onnan.” A forradalom kitörésének napjaiban került volna sor az új tanácselnök Zahalka Károly beiktatására is. A következő napok eseményei azonban megakadályozták ezt, így a község vezetését még néhány napig az addigi tanácselnök Siska János látta el.[6]

Október 23. A forradalom kitörésének napja. A falu népe Budapestre figyelt, az emberek a rádióból igyekeztek információhoz jutni a fővárosban történt eseményekről. A rádió azonban hamis dolgokról beszélt, így az első hitelesnek tűnő információkat a Pestről hazatérő munkásoktól szerezték be a helyiek. A párttitkár maga is ott volt a kocsmában, együtt hallgatta a híreket a jelenlévőkkel. „Dél felé már jöttek haza a pestiek, akik már azt mondták, hogy nagy mozgolódás van. És este a Défoszban már ott volt a rádió, és ott már hallgattuk, hogy mi van. Akkor Révay beszélt, aki csőcseléknek nevezte a tömeget. Ez még jobban felpaprikázta a hangulatot. [7]

E naptól kezdődően az akadozó vasúti közlekedés miatt sokan a fővárosban rekedtek, mások el sem indultak már a munkába. Ebből adódóan érdekes momentuma az eseményeknek, hogy több helyi lakos is részt vett a budapesti tüntetésekben. Egy szemtanú állítása szerint Sztálin szobrának ledöntésekor egy falubéli fiatalember kezelte az egyik lángvágót, mely segített ledönteni a gyűlölt monstrumot. „1956. október 23-án délután munka után öt óra körül mentem haza. Szokásom szerint mindig a Keleti pályaudvar előtt siettem kifelé a lépcsőkön. Ez a nap azonban egészen más volt a többinél. Amikor ki mentem az ajtón és megálltam, láttam, hogy rendőrség nincsen, civilek irányítják a forgalmat. A teherautók tele emberekkel, jelszót kiabálnak. Én elindultam a Rákóczi úton, ki a Lenin körútig, egészen az EMKE-ig, illetve az éjjel-nappali áruházig. A villamosok járása ekkor már csökkent. Én is belekeveredtem a tömegbe, elmentünk a Szabad Nép nyomdáig, bementünk az épületbe, ahol elkezdték nyomtatni a másnap kezdődő sztrájk papírjait, ami este 11 órakor lett szétdobálva, benne, hogy holnap nincs munka, sztrájk lesz. Közben az EMKE-nél nagy zörejt hallottam, nem tudtam, mi lehet az? Egy dömper húzta a Sztálin-szobrot, amit egy tápiógyörgyei vágott le az állványról, Sanyi, aki a hajógyárban dolgozott. A szobor a Rákóczi úton lett elhelyezve, a körút sarkán. A forradalomból én is kivettem a részemet, gitárral voltam felszerelve.” [8]

Október 24. Az időközben itthon rekedt munkások a kocsmákban tömörültek, melyek egyre inkább a radikalizálódó nép fórumai lettek. A helyi pártvezetés ekkor már érezve a veszélyt, a felsőbb utasítás végrehajtásaként bezáratta a szórakozóhelyeket. Keszi József pártitkár kezdeményezésére járőrszolgálatot szerveztek. Az ideiglenes testület mindössze 2-3 napig látta el feladatát, majd a kialakult forradalmi helyzet miatt feloszlott. Másnap döntöttük el, hogy őrséget kell szervezni. Azt hiszem, összehívtuk a szövetkezeti elnökségek egy-egy tagját, a tanácsi VB tagokat, a TSZ-ből és a pártvezetőségből is tagokat. Lényegében alakítottunk egy őrszolgálatot a párt és a tanácsvezetés részéről. Tulajdonképpen estére be lett rendelve 7-8 ember, akiből 2-3 fővel kimentünk és körbejártuk a községet. Megnéztük, mi van a TSZ-nél, és akkor visszajöttünk. Na ez tartott három napig, úgy, hogy a közben a községben nem volt semmi. Csak mozgolódás-mozgolódás. Ez alatt a három nap alatt viszont megkezdődött a fölvásárlási láz. Tehát kezdték a boltokat kiüríteni. Közben, pedig csak feszült a helyzet, és akkor be kellett záratni a kocsmákat, italboltokat.” [9]

Pest megyében október 24-25-e körül a központi igazgatás megszűnt tovább működni. A települések vezetői teljesen el lettek vágva a fővárosban székelő megyei irányító testületektől, magukra maradtak a helyenként erőszakosan fellépő tömegekkel szemben. Néhány helyen a párttitkárok, tanácselnökök igyekeztek szép szóval meggyőzni a követelődző embereket, de volt, ahol a katonaság és a rendőrség erejére támaszkodva próbálták fenntartani a rendet.[10] Október 25-én a fővárosi események hatására a környék településein is megkezdődtek a csoportosulások, tüntetések. A Nagykátai Járási Tanács 1957. április 29-i jegyzőkönyve megállapítja, hogy „Budapestről tömegesen jöttek autóval a felkelők, fegyvert és röplapot hoztak, beszédet intéztek a lakossághoz.” [11]


A tanácsháza bejárata az ötvenes években.

 

Október 26. A legmozgalmasabb napja a forradalom helyi eseményeinek. A tanácsházán ekkor már kevesen maradtak, az államhatalom helyi vezetői és a pártapparátus tagjainak többsége fenyegetve érezve biztonságukat, távoztak a községből. A kocsmák bezáratása miatt ugyanis a központban napról-napra többen gyülekeztek, fokozatosan növelve az elégedetlenkedők táborát. A forrongó helyzetről a korabeli párttitkár a következőkben nyilatkozott. „A negyedik napon még tartottuk a kapcsolatot a járással, de ez egyre nehezebb lett. Úgy hogy ezen a napon már alig találtam valakit a járásnál, akivel beszélni lehetett és tanácsot hiába kértünk, hogy most mit csináljunk, nem tudtak mondani semmit. Tulajdon képen azt mondhatom, hogy teljesen magamra maradtam. Ez alatt a napok alatt már kezdtek elpártolni az ÁFÉSZ igazgatóság tagjai, a tanácsnak a tagjai is otthon maradtak, úgy hogy a negyedik napon mi ketten maradtunk Siska bácsival, meg a Muzsikné is ott volt és egy-két tanácsi dolgozó, ha ott volt. Ennyien maradtunk. Ekkor már őrség sem volt. A negyedik napon délelőtt már elég nagy mozgalom volt a tanácsháza körüli térségben. A kocsma be volt csukva, s akkor jöttek az emberek, hogy ki kell nyitni a kocsmát! De hát ügye föntről azt rendelték el, hogy be kell záratni, azt tehát nem lehetett. Délután a tömeg az artézi kút körül szaporodott. Egyre többen voltak. Közöttük fiatalabb emberek, akik nem györgyeik voltak. Pestről jöhettek. Nem csináltak azok semmit, csak azt lehetett látni, hogy ezek idegen emberek. Akkor még ott volt az artézi kút mellett egy kis ház, meg a bolt is ott volt, meg akkor ott abban a kis közben is voltak. De akkor még fegyver, ilyesmi nem volt semmi, csak folyt a gyülekezés.” A növekvő tömeg követelésének engedve Siska János tanácselnök és Keszi József pártitkár végül önhatalmúlag engedélyezte a kocsmák ismételt megnyitását. A tanácsházán utolsóként kitartó Keszi Józsefet két helybéli személy súlyosan megfenyegette, távozásra szólította fel. A pártitkár - családját időközben biztonságba helyezve - ezt követően elhagyta a falut. [12]

 

Az artézi kút és környezete, ahol a tömeg gyülekezett.

 

E napon az artézi kúttól a tömeg a tanácsháza udvarára vonult, ott követelve a kulcsok átadását, behatolt az épületbe. A jelenlévők előbb az udvarra hordták, máglyába rakták, majd elégették az itt tárolt beszolgáltatási íveket. Többen beszédet mondtak, közülük Pál László tanító volt az, aki higgadt, józan gondolkodásra igyekezett inteni a jelenlévőket, lebeszélni a lázítókat a bosszúállás tervéről. Neki is köszönhető, hogy az égetésnél nem semmisültek meg a község régebbi, értékes iratai, s hogy életveszélyt okozó testi sértés a faluban nem történt. Ezt követően hangosbemondón szervezték tovább a felvonulást. Kiss Sándor, a szervezők egyike így vallott emlékeiről. „A tanácsházától indult a tüntetés és a malomszögön keresztül folytatódott. És kiabáltunk: Aki magyar gyertek velünk, gyertek hozzánk, ünnepeljünk! Ki egészen az állomásig. Elég jó csillagos éjszaka volt, láttunk rendesen, fáklya senkinél nem volt. És persze, hogy kiabáltunk végig. Akkor már voltunk jó páran. Elég hosszú menet volt, de nem tömör, hanem széttagolt. Szétszóródtunk, olyan 40-50 méter távolságban. A magyar himnusz volt az első. Aztán az állomástól visszajöttünk a tanácsházára, és aztán lett föltörve a pártház.” [13]

Az állomás után a pártházhoz indultak, ahol megszerezve annak kulcsát bementek és kihordták az ott talált könyveket, folyóiratokat és politikai iratokat is, majd az udvaron elégették azokat. Ismeretlen személyek összetörték a falon lévő 5-6 db. bekeretezett képet, valamint két db. gipszcímert. Eközben a község néhány lakója leszerelte a vörös csillagot a kultúrotthonról, melyet az elkövetők egyike emlékbe hazavitt.[14] Itt kell megjegyeznem, hogy az eseményeket a falu lakóinak többsége passzívan szemlélte, a bizonytalanság és a félelem miatt sokan nem mertek az utcára menni jogos követeléseikkel. A felvonulók tömege pár száz fő lehetett.

A forradalom alatt sajnálatos kilengések, egyéni leszámolások, garázda cselekmények is történtek az országban. Tápiógyörgyén október 26-án, a felvonulást követő esti órákban egy 30-40 főből álló társaság behatolt a kastélyba, ahol akkor zsidó szociális otthon működött. A tömeg vezetője fegyverrel fenyegette meg az intézet dolgozóját. Az elkövetők antiszemita jelszavak hangoztatása közepette néhány idős beteget kifordítottak az ágyukból, ám súlyosabb testi bántalmazás nem történt.[15] Az eseményről a forradalmat követő pártkiadványok szívesen megemlékeztek, az „ellenforradalomi erők” viselkedését az esettel igyekeztek általánosítani.[16]

 

A Györgyey-kastély, ahol az atrocitás megtörtént.

 

Október 27. Kiss László kezdeményezésére hangosbemondón hívták a lakosságot gyűlésre. A tanácsháza udvarán közfelkiáltással megválasztották a nemzeti bizottságot, mely az addigi tanácsrendszer helyett a falu új vezető testületét jelentette. A szavazás idején nagy kiabálás volt, ezért jelölő-bizottságot létesítettek, majd ez utóbbi által jelölt személyekre szavaztak. Elnökéül a község egykori bíróját, az akkor már idős embert Miskolczi Andrást választották. A tagok közé megválasztották Zahalka Károly V. B. elnököt és Siska János V. B. elnökhelyettest is. A nemzeti bizottság a választást követően napi rendszerességgel ülésezett. A választás közben, valamint már előző este is az összegyűlt tömeg azt kiabálta, hogy a terményraktárban lévő nagy mennyiségű kukoricát osszák szét a lakosok között. A kukoricának egy része az egyik udvaron volt a szabad ég alatt. Pál László ekkor felszólalt, hogy a kukoricát szétosztani nem lehet, hanem majd a bizottság fogja eldönteni, hogy annak mi legyen a további sorsa azért, mert az állami tulajdont képez. Egyébként a felszólalásában figyelmeztette a tömeget, hogy „ő a rendhez és a fegyelemhez ragaszkodik, és aki a rendet meg nem tartja, annak vele jön meg a baja.” Utána valaki felszólalt, hogy a személyi és vagyonbiztonság fenntartása érdekében meg kell szervezni a nemzetőrséget, amelyet a jelenlévők el is fogadtak. A szervezet tagjait a nemzeti bizottság jelölte ki az önkéntes jelentkezők közül, parancsnokának Kiss András volt csendőrt választották meg, aki hosszas rábeszélésre elvállalta a feladatot, de kikötötte, hogy ő politikával nem akar foglalkozni. Hatáskörébe a nemzetőrök beosztása tartozott, valamint annak ellenőrzése, hogy a beosztottak a szolgálatot megfelelően látják-e el.[17] A nemzetőrök az elkövetkező napokban karszalaggal és fegyverrel felszerelve teljesítettek rendszeres járőrszolgálatot a faluban. A fegyvereket részben a helyi MHSZ irodából szerezték be. Őrhelyük a tanácsháza mögötti épületben lett berendezve. Hála nekik, nagyobb atrocitás az elkövetkező napokban nem történt. Kiss Sándor, István és László nevű testvéreivel együtt lett a nemzetőrség tagja. „Amikor a nemzeti bizottság megalakult, akkor aznap megalakult a nemzetőrség is. Tagjai azok lehettek, aki nem volt kommunista. Laci bátyám volt a főszervező. Fegyverei is voltak a nemzetőrségnek, a bátyámék hozták már az alakulást követően. A nemzetőrség feladata a rend fenntartása, hogy zavargások, fosztogatások, rablások ne legyenek a faluban, és főleg, nehogy valaki kommunistát meggyilkoljanak. Nagyon fontos volt, hogy ne bántsák őket. Nem tudom honnan eredt ez? Hogy ösztönös volt vagy megérzés? A járőrcsapatoknak meg volt határozva, hogy merre kell járőrözni. Váltóműszakban voltunk. Egyszerre három csapat volt hat személlyel. A tanácsháza mellett volt a helység, ahol gyülekeztünk. A nemzetőrségnek végül nem kellett atrocitásokba beavatkoznia.” [18] A nemzetőrség mellett Mézes Tóth Sándor vezetésével az önkéntes tűzoltók is 24 órás szolgálatot szervezetek, az esetleges gyújtogatások elhárítása végett.[19]

E napokban történt az állomáson vesztegelő tehervonat kifosztása. Egyesek szerint a nemzeti bizottság engedélyével, mások úgy vallják, hogy spontán módon történt az akció. A vagonok nagy mennyiségű rizst és olasz bort tartalmaztak. Ez utóbbi egy részét az állomásról hordta szét kannákban a lakosság, a többit a község kocsmáiban mérték ki. A rizst Pokoltanyán hántolták meg, majd a borhoz hasonlóan a lakosoknak osztották ki. A befolyt pénzösszeget aztán a postán zárolták, a község ebből rendezte később az ügyből kifolyó tartozását. A minőségi borból többen részesültek, néhányan ma is emlegetik annak különleges ízét. „Itt rekedt, beszorult ide az a vonat. Tovább már nem engedték, csak a mozdonyt. Ennek is azért kellett menni, mert vizet már nem tudott itt felvenni. S be is ment Szolnokra, oda a fűtőházba. S akkor derült ki, hogy tulajdonképpen, mik is vannak a szerelvényen. Kukoricát, állítólag árpát, rizst szállított, meg hát az a bizonyos ominózus egy tartály vörösbor. Egy egész kocsi vörösbor. Több száz hl űrtartalmú volt. Nagyon hosszú, egy komoly 14-16 méteres vagon teljes hosszában. És hát föntről egy feltöltő, de volt ürítő része is, én így emlékszem rá. Ez a szerelvény nagyon hosszú volt, a legszélső vágányon, a kis kutyavasút mellett állt. Ennek az érdekessége, ami bennem megmaradt, hogy ez megdézsmálták, elég markánsan éjszaka. Ekkor még nem volt fegyveres őrzése ennek a vonatnak. Lovas kocsival szállították a búzát, kukoricát, rizst, amit találtak. A szállítmányból a család is részesült. A borból. Én személyesen jó pár kannával hoztam. Világos nappal. Akkor még oda lehetett menni, mert nem őrizték. Ez pazarlás szinten ment, persze amennyire lehetet, vigyáztak. Nekünk megnyitották a csapot, aztán szaladtunk. Utána már nem lehetett vinni, mert őrizték. Lefoglalta tulajdonképpen a györgyei nem tudom kicsoda. És ekkor döntöttek úgy, hogy ezt a bort a kocsmákba el kell vinni és ott elszámolva ki lehet mérni. Hát igen erősen cukrozni kellett, mert nagyon száraz volt. Kifejezetten fanyar, száraz, de nagyon olajos, sűrű bordó színű.” [20]

Október 28. A községi lakosok megverték Szabó Endrét, aki pisztollyal fenyegetőzött, majd ennek elvétele után géppisztoly szerzésével fenyegette meg a tanácsháza dolgozóit. Az inzultus közben egy pisztolyból lövés is eldörrent, ám lőtt sérülést senki nem szenvedett.[21]

A faluban ekkor már szünetelt az iskolai oktatás. A tantestület tagjainak bátor cselekedetére vall, hogy Pál László tanár javaslatára az 1949-ben levett feszületeket vissza akarták helyezni a tantermek falára. A kezdeményező tanárt a forradalom után ezért a tettéért felelőségre vonták. Az iskola korabeli gondnoka az alábbi sorokban emlékezik az ominózus esetre. „Mi az iskolánál tettük a dolgunkat, ment a tanítás tovább. Rá harmadnapra a tantestület hozott egy olyan döntést, hogy a kereszteket vissza kell helyezni a tantermek falára. Annak idején Kovács tanár úr volt az igazgató, amikor jött egy parancs, hogy a kereszteket le kellett szedni a falakról. Állítólag egy nevelő sem volt hajlandó ezt megtenni, ezért Kovács tanár úr létrán állva, saját kezűleg szedte le azokat. Na most a tantestület hozott egy olyan döntést, hogy a kereszteket meg kell csináltatni és majd azokat Kovács tanár úrral felrakatják. A keresztek el is készültek, nekem kellett őket elhozni, majd elmenni Kovács tanár úrért, aki nem volt otthon, letagadta magát. Ezután a kereszteket betettük az irodába, majd Pál tanár úr, aki az igazgató helyettes volt azt mondta: - Na majd előkerül, neki kell feltennie, mert ő szedte le azokat. A keresztek végül nem lettek feltéve, november 4. után a parókiára kerültek. Pál tanár úr, később a keresztek miatt bűnhődött.” [22]


A községi iskola épülete az 50-es években.


Kétségkívül egyik legemlékezetesebb epizódja volt a forradalmi napoknak, hogy a Tápió-mente több települése is élelemmel segítette az éhező főváros lakosságát. A helybéli emberek adakozásának köszönhetően a községben is nagy mennyiségű élelmiszer gyűlt össze a tanácsháza udvarán, melyet id. Földes József szállított fel több fuvarral a fővárosba. A címer nélküli magyar zászlóval feldíszített Csepel, megpakolva négy alkalommal tette meg az utat Tápiógyörgyéről Budapestre. A segélyszállítmányt a Práter utcai iskolába, majd a Szent István kórházba vitték. Id. Földes József korábban megjelent írását idézve „talán soha nem volt a falu ennyire összetartó, együttérző és adakozó, mint ezekben a napokban.” Itthon ekkor már az volt a kívánság, hogy a visszaúton fegyvereket hozzanak, ha tudnak. Az utolsó fordulónál, az őrizetlenül hagyott szecsői laktanyában, a gépkocsivezető és társai nagy mennyiségű fegyvert pakoltak a platóra. Ezek felét Farmosra hozták, a másik részét Györgyén osztották szét. A fegyverekkel részben a nemzetőrség tagjait szerelték fel, de jutott belőle sokaknak, akik vállalni merték a birtoklással járó veszélyeket. Lőszer azonban kevés volt, ezért Pusztavacsra tervezték a következő fuvart. Erre azonban már nem kerülhetett sor, a következő napok eseményei elvettek minden forradalmi reményt.[23]


Földes József jobbról a Csepel teherautóval.

 

November 4. után a szovjet csapatok végleg támadásba lendültek, s a főváros reménytelen ellenállása mellett, a vidéknek még annyi esélye sem lehetett. Itt nem volt Korvin-köz és Széna tér sem, a falvakban legfeljebb eldobált fegyvereket, a menekülők által üresen hagyott lakásokat találtak a szovjet segítséggel visszatérő pártemberek. Néhány fiatal fejében ugyan helyben is megfordult a fegyveres ellenállás gondolata, ám a józanabb, higgadtabb gondolkodásúak lebeszélték őket az értelmetlen véráldozat kockázatáról.[24] A napokban szovjet tankok jelentek meg Tápiógyörgye utcáin. Szolnok irányából, Pokoltanya felől érkeztek. Sokan megijedtek, a központban gyülekezők szétfutottak, vérontás azonban nem történt, a katonák csak útbaigazítást kértek, majd Tápiószele irányában távoztak a községből. A jelenlévők leginkább a szovjet katonák kérdésén csodálkoztak. „Nem tudom hányadika volt este akkor, amikor Újszász felől Pokoltanyán keresztül jött egy szovjet harckocsi oszlop. A tanácsházánál álltunk akkor is nagyon sokan. Tömeg volt. És ahogy a főutcán jött a konvoj, ahogy bekanyarodott a falu központja felé, ahogy hallottuk a dübörgést: - Na gyerekek most mi lesz? Jönnek az orosz harckocsik? Hárman álltunk az artézi kút előtt, s olyan 25 méterre elindultunk a harckocsik felé, majd a harckocsi oszlop meg is állt a főúton. Odaértünk a harckocsihoz, s akkor egy tiszt abból kiszállt, majd azt kérdezte tőlünk: Szkolko km Szuez? Akkor mondtuk neki, hogy ez Magyarország, nem Szuez. És aztán nem tudom, mit beszélt oroszul, csak hadonászott és intett, hogy menjünk onnan, mire mi elmentünk, visszaszaladtunk. Ők pedig mentek Tápiószele felé, Budapest irányába.” [25]

A faluba rendfenntartó alakulatok érkeztek, majd hangosbemondón kihirdették a fegyverek beszolgáltatásának kötelezettségét, melyre szigorú határidőt szabtak meg. Ekkor már mindenki szabadulni akart a tiltott tárgyaktól, ám félve a kockázattól, a beadás helyett többen kutakba vagy a határban eldobálva váltak meg a veszélyes holmitól. A rövid határidő lejárta után megkezdődött a mozgalomban résztvevő személyek összegyűjtése. Nagyjából 20 embert rendeltek be a Tanácsházára, akiket később Nagykátára vittek. Közülük többeket továbbra is tiltott fegyverrejtegetéssel vádoltak, másokat a helyi eseményekben játszott szerepük miatt faggattak. Itt már pofonok csattantak el, egyes személyeket súlyosan megvertek, néhány vallatótiszt durvaságának nem voltak emberi határai. „Összefogtak bennünket, Nagykátára elvittek a járási kapitányságra. Így sorban a falnak állítottak minket, és akkor úgy elvertek gumibottal bennünket, hogy az nem igaz. Aztán bevittek egy szobába kihallgatásra. Üljön le! Mit látott, Mit hallott? Visnyei Bélát bevitték egy szobába, ahol volt egy priccs, tehát szolgálati ágy. - Feküdjél be az ágy alá! - mondták Bélának, aki befeküdt. Az ágy nem volt beterítve, csak a sodrony volt rajta. A rendőr fogta magát, s a tetejébe ráugrott a sodronyán keresztül. És ez még semmi. A másik kihallgató szobában volt egy páncélszekrény. Azt mondták neki: - Na, lépjél csak be a szekrénybe! Belépett a szekrénybe, becsukták az ajtót, s akkor oldalról egy egész tárat rálőttek a szekrényre. Szegény Béla nem bírta tovább. Nekem öt fogamat verték ki. Úgy, hogy másnap orvost kellett hozzám hívni a börtönbe, mert két fogam lógott. Alulról hármat kihúztam. Istenem! Úgy megvertek ott mindenkit! Ott nem volt mese. Annyira szadisták voltak, hogy az nem igaz. Emberek voltak azok, csak ezek annyira érezték a hatalmukat, és éreztetni is akarták. Ez volt a lényeg, a megfélemlítés.[26]

A felelőségre vonás és várható megtorlások miatt többen külföldre távoztak a településről. Oláh Pál és Józsa István együtt szöktek át a határon, majd az ausztriai Kismartonban találkoztak falubeli társaikkal Habony István, Nagybalázs István és a Sándor nevű személlyel, aki a Sztálin szobor megrongálásában szerzett magának hírnevet. A csoport együtt folytatta útját Olaszországba, az emlékezők szerint mindannyian külföldön telepedtek le.[27] Kiss Lászlót a nemzetőrség egyik vezető tagját karhatalmi emberek kísérték otthonába, rejtett fegyvereket keresve nála. Neki szerencséje volt, mellékhelységre kéredzkedve sikerült őrzőitől megszabadulni, majd ezt követően disszidálnia. Előbb Jugoszlávián, majd Olaszországon keresztül Franciaországba ment, ahol 1963-ig tartózkodott. Csak ez év Szilveszterén, az általános amnesztia megadásával jöhetett vissza. Hazatérésének ügyével külön foglalkoztak a korabeli hatóságok.[28]

A semmilyen hazai támogatással nem rendelkező Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány saját érdekétől vezérelve egy ideig még megtűrte a forradalom alatt alakult helyi igazgatási és közbiztonsági szerveket. A forradalmi és nemzeti bizottságok, valamint a nemzetőrségek, polgárőrségek munkájára az igazgatási feladatok elvégzésénél és a közbiztonság fenntartásánál még szükség volt, azokat még nem tudta az új rezsim nélkülözni. November 10. után a régi tanácsi vezetők Pest megyében egyre több helyen tértek vissza a hivatalukba és próbáltak bekapcsolódni a munkába.[29] A szovjet támadás után Tápiógyörgyén sem szűnt meg azonnal a nemzeti bizottság munkája, november közepétől azonban már együtt ülésezett a régi tanácsrendszer végrehajtó bizottságával. A rendet és a fegyelmet néhány hétig még a nemzetőrség tartotta fenn. Kiss András nemzetőrparancsnok mindkét bizottság tagjaival szoros kapcsolatot tartott fenn, minden intézkedése alkalmával, a végrehajtó bizottság utasítását kikérte. Végül december elején, amikor a kormány a nemzeti és forradalmi bizottságokat már feloszlatta, a nagykátai járási tanács utasítására a helyi tanács végrehajtó bizottsága írásban közölte a tagokkal a nemzeti bizottság megszűnését, további munkájukra nem tartottak igényt.[30]

November 29-én Tápiógyörgyén megjelent két rendőrtiszt és egy honvéd őrnagy a rendőrség megalapításával kapcsolatban. Ők is részt vettek a nemzeti bizottság ülésén, majd kérdezték, hogy milyen a nép hangulata a rendőrséggel és a Kádár-kormánnyal kapcsolatban. A rendőrtisztek ajánlották, hogy a nemzetőrség helyett rendőrséget kell szervezni. Ekkor többen felszólaltak és elmondták, hogy a nép nem szereti a rendőrséget és a Kádár-kormányt, mert attól tartanak, hogy a Rákosi-féle rendszert akarják visszaállítani. A község lakói azt szeretnék, ha a nemzetőrség maradna meg, vagy ha rendőrséget szerveznek is, annak tagjait a község lakói közül a nemzeti bizottság válassza meg.[31]

Pest megyében kisebb fegyveres csoportok több helyen a vasútvonalak felrobbantásával, tönkretételével igyekeztek a megszálló szovjet csapatok és hazai kiszolgálóik helyzetét megnehezíteni, és a magyar fiatalok elhurcolását megakadályozni. A forradalom utórengésének tekinthető a Tápiógyörgyén december 12-én történt hídrobbantási kísérlet is. [32] A Budapest-Nagykáta-Szolnok vasútvonal tápiógyörgyei szakaszán található 646/647-es szelvényekben a kezdetektől egy kétpályás vasszerkezet biztosította a Tápión átívelő forgalmat. A hidat 1944-ben a visszavonuló német csapatok felrobbantották, ezért mielőbbi pótlásáról kellett gondoskodni. A háborút követő nagyfokú nyersanyag hiány miatt azonban csak talpfákból tudták megépíteni az ideiglenes szerkezetet, mely az időközben egypályásra szűkült vonalnak adott helyet.[33] December első napjaiban ismeretlen személyek felgyújtották a falu határában lévő hidat, amely azonban nem égett le, a lángoló gerendákat a közeli állomáson szolgálatban lévő vasutasok oltották el. Egyikőjük felesége az alábbiakban emlékezik. „1956-ban felgyújtották a hidat. A férjem váltókezelő volt, 1924-ben született. Éjjel-nappal szolgálatban voltak. A híd talpfából volt készítve. A férjem is részt vett az építésében 1945-ben. A sorompónál volt egy őrtorony, ott voltak szolgálatban. Az esemény éjszaka történt. A férjem két személyt felismerte az elkövetők közül. Összekiabáltak. - Mitől lesz neked ez így jobb? Mire jött a válasz: - Lőjétek le a piszkos kommunistát! A faluból nemzetőrök észrevették az égő hidat, ők értesítették a vasutasokat. Vödrökkel, a Tápió vizével oltották el a tüzet. A férjem éjszaka jött haza, a csizmát lecserélni, tiszta víz és sár volt, nem tudtam hol járt, mire ő azt válaszolta: a Tápióban. Ezért 1958-ban kitüntetést kapott a parlamentben Dobi Istvántól.„[34] A forradalmárok ezt követően megpróbálták felrobbantani a szerkezetet, amely végül kisebb mértékben megrongálódott. Sérülés, vonatkisiklás nem történt, a helyreállításban szovjet műszaki alakulatok is közreműködtek, a vonatforgalom mindössze rövid időre szünetelt. A levéltári adatok szerint az elkövetők Szolnok irányából érkeztek[35], ám egy helyi adatközlő szerint tápiószelei lakosok voltak. „1945-56. között faszerkezetes híd volt a Tápió felett. Először volt a gyújtogatási kísérlet, összesen három fő vett benne részt, mindhárman a tápiószelei állami gazdaságban dolgoztak. Bozsik Ferenc és Falusi István gyalog vitték a gázolajas kannákat Tápiószeléről, s leöntötték a talpfapillért. A híd azonban nem gyulladt meg rendesen, nem történt nagyobb kár. Hetek múlva jött a robbantási kísérlet. Egy Petrovics nevezetű ember szerezte be a robbanóanyagot, amelyet oldalkocsis motorral hozott, majd a talpfából készült pillérekre erősítették. A robbanás egy „I” vason okozott nagyobb kárt és néhány talpfát is szétszedett. A hatóság nem jutott nyomokra. Szolnoki katonákra gyanakodtak. Csak a motornyomot állapították meg.[36]

A faluban lefogottak ügyét a nagykátai rendőrségen történt puhítás után tárgyalták. 1957. márciusában a Pest Megyei Bíróságon különleges népbíróságot állítottak fel, melynek zárt ülésein a forradalom cselekményeiben résztvevőket, a nemzeti bizottmányok tagjait ítélték el.[37] A györgyeiek többségét a vizsgálati fogság után hazaengedték, néhányan azonban hosszabb időre börtönben maradtak. A nemzeti bizottság elnökét Miskolczi Andrást és a nemzetőrség parancsnokát Kiss Andrást nem találták bűnösnek, őket felmentették.[38] Hozzájuk hasonlóan, néhány hónapos vizsgálati fogság után Pál Lászlót is szabadon engedték. Egy kezdő fiatal tanár a forradalom leverése után lázító dolgozatot íratott a nyolcadik osztályos tanulókkal. A rendőrség őt is letartóztatta, de az igazgató közbenjárására szabadlábra helyzeték.[39]1956-ban zöldfülű kezdő ember voltam még. Az iskolában néhány napig szünet volt, még forradalmi pótlékot is kaptunk, amit persze később levontak a fizetésünkből. A dolgozat decemberben keletkezett, amikor a tanítás ismét elkezdődött az iskolában. Azzal a céllal írattam, hogy kipuhatoljam, hogyan érintette a változás Györgyét. E miatt 1957. január 10-én, a nevem napján vittek el, egészen sötétben. A pufajkások gyűjtöttek össze. Az öreg Pataki, a Kissek, egy Visnyei nevű és még jó néhányan voltak ott velem együtt. Amikor kikérdeztek bennünket, ellenem négy vádpontot hoztak fel. Elsőként a dolgozatot, amelyet akkora már, Pál Laci bácsi tanácsára elégettem. A további vádak szerint én is részt vettem a felvonuláson, az iratégetésen és benne voltam a forradalmi bizottságban. Nos ez utóbbiakból semmi nem volt igaz. A felvonulásról hallottam, az iratégetést csak Gyula bácsi műhelyéből láttam, a bizottságról pedig csak később tudtam meg, hogy létezett egyáltalán. Két éjszakát tartottak bent, aztán kiengedtek. Büntetést nem kaptam.” [40] A fent vázolt esetnek későbbi következménye, hogy a ma nyugdíjas tanár regényt írt 56 emlékeiről, benne megidézvén a Tápiógyörgyén történt eseményeket is.[41]

Az 1956-os forradalom és szabadságharc helyi eseményeit a korabeli hatóságok feljegyezték egy negyven oldalas nyomozati anyagban, amely külön engedéllyel kutatható az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumai között. Az írás tucatnyi vádlott személyes vallomásából ered, mely sok helyen percnyi pontossággal részletezi a helyben történteket. A vallomások feltehetőleg kényszerítő eszközök hatására születtek, majd ezek alapján hozták meg az ítéleteket. Az 56-os téma ma is érzékenyen érint többeket, sokan félnek, nem mernek nyilatkozni emlékeikkel kapcsolatban. Belegondolni is rossz, mit tettek ezekkel az emberekkel, hogyan tartotta rettegésben a fél országot a kommunista rendszer. Az emlékek megőrzése e miatt is fontos, külön tisztelet övezi azokat, akik a közzel is meg merik osztani gondolataikat.

Az 56-os forradalom résztvevői közül sokan még hosszú évekig saját bőrükön érezték a rendszer bosszúját. Elhelyezkedésük, érvényesülésük, gyermekeik ellátása látta kárát annak a megkülönböztetésnek, mely ekkor országszerte az 56-osokat érte. Id. Földes József súlyos verést kapott tetteiért. Kínzói könyörtelenül elbántak vele, nem vették figyelembe emberi létét. A fájdalomtól elgyötörten érkezett haza, s akkor határozta el, hogy verset ír verőlegényének. Írásomat e sorokkal szeretném zárni, legyen ez örök emléke 1956 helyi történelmének.

 

Emlékül a verőlegényemnek

Tapadjon kezedhez vér vagy veríték,

Múltad követ a jövőbe árnyékként.

Gyötörje életed végéig lelked az átok,

Mely a sárba tiprásért a nép rád szórt.

Amikor gumibottal ütésre emelted kezedet,

Hogy kiéld a védtelennel állati ösztönödet.

Társad csak csendesen nézett,

Ugyan kit sajnált jobban, engem vagy téged.

Leütöttél, mint olasz a fügét,

Csizmáddal fojtottad belém a nyögést.

Citerázzon oldalbordádon a halál,

Ha a szívverésed örökre megáll.

Te lúdtalpas, szőrösszívű szörnyeteg,

Ki a felkelőt emberszámba nem vetted.[42]

 

U. i.: Tápiógyörgyén 2010. október 22-én a községi rendezvény alkalmával, az 1956-os forradalom és szabadságharc helyi eseményeinek tiszteletére a civil szervezetek összefogásával emléktáblát avattak, melyre a tűzoltószertár környezetében került sor. A régi épület már 1956-ban falu közterületét díszítette, a mellette álló községháza udvarán került sor az egykori élelmiszergyűjtésre. A főhomlokzat, főbejárat melletti falfelülete történelmi és településrendezési szempontból is kiváló helyszínnek bizonyult az emléktábla elhelyezésére. Az ízlésesen karban tartott épület, frissen meszelt oldalán, a szemnek is megelégedő látványt nyújt a fekete márványtábla, melyen a lyukas zászló jelképe alatt a következő feliratot olvashatjuk: „Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Tápiógyörgye lakossága a községháza udvarán gyűjtött élelmiszert Budapest éhező népének. Állíttatták a tápiógyörgyei civilek. 2010. október 23.[43]

 


A tűzoltószertár épülete, falán az 56-os emléktáblával.

 

Németh Csaba

 

 

 

 

 



[1] Kállai Vilmos: Tápiógyörgye falumonográfiája. Kézirat. In.: Tápiógyörgyei Községi Könyvtár.

[2] Keszi József: Zöldmező Mezőgazdasági Termelőszövetkezet története. Kézirat. In.: Polgármesteri Hivatal Tgy.

[3] Bihari József: Kuláksors Tápiógyörgyén. In.: Faluújság 2012. július.

[4] Kőműves Gyula: A Balázs-család nagy gondja. In.: Szabad föld. 1956. május 6.

[5] Bihari József: Kiszolgáltatva, de senkitől sem védve. In.: Faluújság, 2011. december.

[6] Keszi József közlése alapján.

[7] Keszi József közlése alapján.

[8] Oláh Pál Amerikában élő volt tápiógyörgyei lakos leveléből.

[9] Keszi József közlése alapján.

[10] 1956 Pest megyében. II. köt. Szerk.: Halász Csilla-Schramek László Péter-Tóth Judit. PML. 2006.

[11] Basa László: Az 1956-os forradalom és szabadságharc a Tápió-vidéken. In.: Tápió-mente 2 hetes. 2006. okt. 12.

[12] Keszi József közlése alapján.

[13] Kiss Sándor tápiógyörgyei lakos közlése alapján.

[14] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (továbbiakban: ÁBTL) 0-14943/719.

[15] ÁBTL: 0-14943/719.

[16] Antiszemita jelenségek és zsidóellenes atrocitások a magyarországi ellenforradalom idején. In.: Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben. IV. Kiadja a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala.

[17] ÁBTL: 0-14943/719.

[18] Kiss Sándor közlése alapján.

[19] Földes József: 1956. forradalmára emlékezünk. In.: Györgyei Hírmondó. 1991. október.

[20] Tóth József tápiógyörgyei lakos közlése alapján.

[21] 1956 Pest megyében.

[22] Dömők Pál egykori iskola gondnok közlése alapján.

[23] Földes József: 1956. forradalmára emlékezünk.

[24] Nagy Ernő tápiógyörgyei lakos közlése alapján.

[25] Kiss Sándor közlése alapján.

[26] Kiss Sándor közlése alapján.

[27] Oláh Pál leveléből.

[28] ÁBTL: Kiss László ügyirata.

[29] 1956 Pest megyében.

[30] ÁBTL: 0-14943/719.

[31] ÁBTL: 0-14943/719.

[32] A vidék forradalma 1956. II. köt. Szerk.: Szakolczai Attila. 1956-os Intézet. BFL. Bp., 2006.

[33] MÁV Történeti Irattár: Rákos-újszászi vonal 646/7. szelvény. Tápió-híd forgalomba helyezése. HT. 14182.

[34] Fehér Gáborné tápiógyörgyei lakos közlése alapján.

[35] Böőr László: Adatok az ’56-os forradalom Pest megyei történetéhez. TIT Teleki László Ismeretterjesztő Egyesület. Bp. 114. o.

[36] Nagy Ernő közlése alapján.

[37] Basa László: Az 1956-os forradalom és szabadságharc a Tápió-vidéken.

[38] Bőr-féle gyűjtemény. 154., 174. o.

[39] Faragó Béla: Tápiógyörgye helytörténete. Kézirat. In.: Tápiógyörgye községi könyvtár. .

[40] Németh Csaba: Riport Kállai Vilmossal. In.: Faluújság, 2010. december.

[41] Kállai Vilmos: Nádszállak az őszi szélben. Gondolat Kiadó. Bp. 2008.

[42] Szerző: Földes József

[43] Németh Csaba: Emléktábla avatás az 1956-os forradalom és szabadságharc helytörténeti emlékeinek tiszteletére. In.: Faluújság. 2010. december.