A Nagykátai Hagyományõrzõ Honvédtüzér Csapat helyettünk is tisztelgett azon magyar katonák emléke elõtt, akik az I. világháborúban, Olaszországban estek el. (A hadtörténelmi adatok alapján tudjuk, hogy a Monte Grappa véres csataterére,  a Nagykátáról és környékérõl sorozott  csapatokat is kivezényelték!)

A Káplár Béla által vezetett tüzérek folyamatosan kapják a hazai és európai meghívásokat. (Jelenleg Szlovéniában tartózkodnak.) Ahol megjelennek, a korabeli leírások alapján begyakorolt precíz alakiasságukkal, megjelenésükkel elismerést váltanak ki, rendszeresen – így most Olaszországban – visszahívják õket. Az ez évben 10. születésnapját ünneplõ csapat évek óta öregbíti Nagykáta jó hírét. Méltó helyre került az idei nagykátai Pro Urbe díj!

Azoknak, akik tagjai szeretnének lenni ennek a közösségnek, részesei a hazai és külföldi utazásoknak, az elismeréseknek, lehetõségük van a jelentkezésre.

(Érdemes a környezetünkben élõ fiatalok figyelmét is felhívni erre az alkalomra, mert tartalmas és értékes közösséget, életre szóló élményeket kaphatnak a tüzérek közösségében!)

Káplár Béla beszámolóját és ünnepi szónoklatát Víghné Hegedûs Ágnes kivételesen szép képei illusztrálják.

Csendes a hegy

Csendes a hegy, csak a bõrtalpú, patkós bakancsunk alatt ropog az ösvény köve. Az ösvény baloldalán meredek sziklafal, a jobb oldalán a mélység, amit inkább csak érzékeink sugallnak, mert látni nem látjuk. Fényes nappal van ugyan, de bágyadt szürkeség ömlik a tájra, sûrûségét már-már tapintani lehet. Felhõben araszolunk elõre. A sziklafalhoz húzódva kikerüljük a szakadékot, az ösvény fele lezuhant a mélybe. Megyünk tovább. A kibontott csapatzászlónkat erõsen nyüvi a hegyi szél, de nem tekerjük fel, itt e helyen lobognia kell.

Kísérõnk egy olasz fõhadnagy, lehajol, felvesz valamit, s a markomba nyomja. Nem értek olaszul - sajnos - de jelbeszéddel tudtomra adja: ez egy katonai bakancs talpából való szög. Pár lépéssel odébb egy gránátdarabért hajol le, és ereklyének átadja. Markomban a Nagy Háború nyomával, megilletõdve lépegetek tovább a nedves légbe.

A homályból egy kápolna elmosódott körvonala bontakozik elénk. Az itt elesett, hõsi halált halt katonák emlékére emelték. A szél a tetõbe csavarodva fütyül, sípol, félelmetes hangokat hallat.

A bejáratnál felsorakozunk, sortûz dörrenése harsog bele a sûrû homályba.

- Fegyverrel tisztelegj! – hangzik a vezényszó.

Nyúlok a koszorúért, a magyar szalagos babérkoszorúért és az olasz fõhadnagy kíséretében, ünnepélyes lépésekkel beviszem a kápolnába.

A Pasubión járunk Olaszországban. A véres emlékû Pasúbión, 2035 méter magasan. Az elsõ világháború alatt sok-sok ezer katona adta itt vissza a lelkét az Úrnak. Az osztrák, magyar és olasz hõsök emléke, érezhetõen itt van körülöttünk, a hegyen. A kopár sziklában, a meredélyen virágzó havasi gyopárban, a sziklába vájt menedéket adó tavernákban. A drót-akadályok maradványában, a lépten-nyomon található repeszekben, az emberi csontokban, amely bõségesen akad még a hegyen. Igen, még temetetlen emberi csontokat találni a járatlanabb helyeken. Ezeket egy nagy vasládába gyûjtik, ha megtelik, eltemetik õket.

{flv}08.09.30. tuzerek olaszban1668{/flv}

A katonatemetõ itt van mindjárt a kápolna mellett, egy meredek ösvényen lehet leereszkedni oda. Kõbõl rakott alacsony kerítése omladozó. Valakik egy nagy keresztet raktak a földre, fehér sziklákból.

Elsõ világháborús katonaruhát öltve jött fel a hegyre a Hagyományõrzõ Tüzércsapat. Csak így találtuk méltónak itt megjelenni, itt, ezen a hegyen, csak így lehet tisztelegni a magyar katonahõsök emléke elõtt. Zarándoklatunkkal csökkenteni kívántuk azt a mérhetetlen és furcsa feledést, amely otthon, az idegen harctereken elesett magyar katona emlékét fedi. Azokét a katonákét, kik parancsszóra elhagyták otthonukat, hazájukat. Több száz kilométerre vezényelve teljesítették a rájuk rótt nehéz és keserves feladatokat, inkább osztrák, mint magyar érdekekért. Csak, mint katona ezt, nem mérlegelhette.

Jövõ nyáron tábor lesz a temetõ rendbehozatalára, a tüzércsapat ott lesz, de várunk csatlakozókat is!

Káplár Béla

hagyományõrzõ százados

 

Tisztelt Hölgyek és Urak! Tisztelt emlékezõk!

Az idén is elhozott bennünket a Nagy Háború katonáinak tisztelete. Eljöttünk, hogy fejet hajtsunk az akkor hadban álló nemzetek hõs katonái elõtt. Az elmúlt évben itteni barátaink segítségével bejártuk a környék csatamezõit. A Monte Cimone hegycsúcsára vivõ úton, vidám fiatalok csapata jött velünk szemben. Vidámak voltak, nevetgéltek, talán még valami dalt is dúdoltak. S ott akkor az jutott az eszembe, hogy szabad ezen a véráztatta földön dalolni, nevetni, örülni az életnek?  Szabad-e ott, ahol ezrével hullottak a katonák, ahol a mellbeszúrt katona utolsó sóhaja szállt az ég felé, ahol temetetlen hullahegyek feküdtek szerteszét? Ahol a háború iszonya letarolt mindent, ahol kõ-kövön nem maradt, ahol a fák égett törzse csonkán meredt az ég felé, lombjaikat már rég leszakította a szakadatlan süvítõ ágyúgolyó.

Ezek a gondolatok nyomasztóan telepedtek rám, miközben haladtunk az emlékmû felé. Nem kellett sokat mennem, amikor gondolataimra a válasz megérkezett. Egy gránátvágta tölcsér szélérõl egy sárga virág fordította felém fejecskéjét és rám mosolygott.

Lám, az élet kisarjadt a felperzselt tölcsérben, visszahódította azt, ami az övé. Az Úr parancsa szerint, mert az Úr parancsa az élet. Így élni kell itt is, ahol a hõs katonák lelke oson át a tájon. Itt élni kell és az élethez szorosan hozzátartozik a dal a vidámság. De a hõs eleinket, a hazájukért életüket áldozó katonát, soha feledni nem szabad.

Értük lobbanjon a gyertya lángja, értük szóljon a harang.

Áldott legyen az Õ emlékük!

Köszönöm megtisztelõ figyelmüket!