Tucatnyi gyermek és fiatalember lépett fel a nagykátai Zeneiskola nagytermében azon a gálamûsoron, ahol az ifjú növendékek kívánták szórakoztatni a teltházat produkáló egybegyûlteket. No, persze ez a teltház, itt és most, nagyjából ötven fõt jelent, hiszen a hangulatos, de apró helyiségbe csak ennyien férünk be.

Tarnavölgyi                    Galéria

 A koncert – reményeim szerint – annak a tettekre váltandó elképzelésnek az egyik elõfutára, amely szerint a városban tanuló, felnövekvõ muzsikáló fiatalok, képesek egy igényesen, a kommersz, „turbósított”, CD-alapokon számítógép-dobolással agyoncsapott mûvészkedéstõl elájuló közönség színvonalát meghaladó nagykátai zenehallgató közösség kiszolgálására is.

 

 

 Képesek!

 

 Ezzel nincs is gond. Az „semmi”, hogy az évtizedek óta mûködõ intézmény pedagógusai 4-5…-12 év alatt kinevelik a Nádai-fiúk, Héja-lányok… sokaságát.

Az a botfülével és a hangszer mögött üllõ ember tekintetének figyelmezésével is, zenét hallgató honlapszerkesztõ számára is nyilvánvaló, hogy e fiatalok „öregjei” olyan nívójú produkciókra képesek, amelyeknek helye egy koncertszerû, igényes körülményeket megteremtõ helyszín pódiumán van. A pódium elõtt azok a nagykátai és környékbeli orvosok, hivatalnokok, tanárok, papok, lelkészek… (régen értelmiségnek nevezték õket, és sokan közülük azok is voltak!) ülnek majd, akiknek természetes igényük a komolyzene hallgatása, jelenlétük nem csak saját gyermekük fellépése, de a magától értetõdõ, belsõ késztetés miatt is természetes. Velük együtt ott tapsolnak majd azok a választott képviselõk, politikusok, vállalkozók is, (mert nem „csak” a polgármester asszony „reszortja”, a „kultúra”!) akik eddig már megszépítették itt-ott amott a várost, nekifogtak a majdani zenei-fesztiváljainkat is befogadó csarnoknak és a tájház építésének, akik játszótereket húznak elõ a kalapból, majálisokat „dobnak”össze, mûemlékeket állítanak helyre. Ott lesznek, mert tudják, hogy a magyar kultúra ápolása, a fiatalok egészséges értelmi- és lelki nevelése nem a zászlólengetéssel, ha nem, mondjuk egy zeneiskolával történhet meg. És ez itt,
Nagykátán, folyamatosan meg is történik. Ha most csak a zongora tanszakról írok, akkor is tucatnyi olyan 15-20 éves fiatalembert ajánlok a figyelmükbe, akik e szabados világ, a jelen kor divatos „laissez faire” (hadd menjen a maga útján) helyett azt tanulták meg nevelõiktõl, hogy az éveken át tartó, kitartó, sokszor a lelki fájdalomig is eljutó, tudatos gyakorlás, szorgalom eredmény lehet az életre szóló tartalom. Nekünk, felnõtteknek kell õket megtisztelnünk azzal, hogy igent mondunk erre a teljesítményre. A méltó körülmények megteremtéséve, a jelenlétünkkel, a tapsunkkal bizonyítjuk, hogy nem csak politikai lózung a magyar fiatalok tudatos, az értékeket megõrzõ generáció kinevelése iránti igényünk.

 

 

 Városi Könyvtár emeletén, a 100-150 fõs közönség igényes szórakoztatására alkalmas terem, kiválóan alkalmas lenne arra, hogy a város tehetséges zongoristái – növendékek és tanáraik is – fellépési lehetõséghez jussanak. (A Zeneiskola termének 50 széke, gyakorlatilag csak a szülõk számára biztosítja a lehetõséget a bejutásra. A Mûvelõdési Központban az intézmény sokrétû funkciója, a színpadon naponta próbáló csoportok tevékenysége miatt képtelenség egy komolyabb hangszert a deszkákon tartani. A helyszínen egymást váltják a sokszínû programok, amelyek gyakran nem teszik lehetõvé a komolyzenei hangversenyekhez nélkülözhetetlen, elmélyültebb hangulat kialakulását.)

 

Meg van tehát az alma mater, a pedagógus,  talentum, az elõadó, a helyszín, már csak egy „apróság” hiányzik: a ZONGORA. Ezt kellene a Könyvtár emeletére varázsolni!

 

 

A tanárok, a diákok már megtették a magukét, és a honlapszerkesztõ is leírta ügyetlen sorait.

 

 Most már "csak" a parkosító, csarnokokat, tereket építõ, majálisozó lendületbõl (több tíz millió adomány-forint!) kellene egy kis (úgy 2-3 milliónyi) jó szándék, nekünk is.

Aztán, úgy szépen, büszkén, amúgy polgárosan, összeülhetünk egy karácsonyi hangversenyre, ahol a fellépõk és közönség együtt, ismét, sokadszor bizonyítja, hogy Nagykáta nem csak szép, de - tehetségeinek megbecsülése miatt is - tartalmas VÁROS! A Lakatos Ágnes tanárnõ által megszervezett gálának – ahogy a programokat szervezõ népmûvelõk is mondani szokták – íve volt, azaz a kisebb növendékek bemutatkozásától úgy haladt elõre a program, hogy a végére érve találkoztunk a délután legösszetettebb produkcióval.

 

Talán furcsán hangzik, de látványos is volt koncert, hiszen testvérpárok- és hármasok, ikrek is pódiumra léptek. A négykezesek és a hatkezes darabok után különleges élményt jelentett a két zongorán nyolckezesezõ négy fiatal elõadása. Csak a memória hiányát és nem a  nem említettek minõsítést jelenti, a most megnevezendõ produkciók sora:

 

 

a Nádai-fiúk, Levente és László, a népszerû Bernstein-darabot látható élvezettel elõadó Bangó-Heimann páros, de – hadd legyek most elfogult Tarnavölgyi Réka és Szekeres Anna elõadása (mondom, sorolhatnam) nem csak a szülõket, tanárokat, de azt a bizonyos, majdani könyvtárnyi közönséget is tartalmas estével tudná megajándékozni.

 

A délután végére két fiatal (neveiket rövidesen begyûjtöm!) zongorista a Nagy Izabella tanárnõ által vezetett Vonószenekarral közösen tette fel a koronát.

 

 

A kamaramuzsika hallgatása különleges emberi gesztusok megfigyelésére is alkalmat nyújthat a figyelmes közönségnek. A zenekar tagjának nem elég saját elõadására koncentrálnia. Ha minden szereplõ tökéletesen, hangról-hangra is adja vissza a kotta utasításait, attól a hozzáértõ közönség még csalódottan kulloghat haza az est végén. Az igazi élményt a muzsikusok érzékeny egymásra figyelése adhatja meg. Az az érzékenység, amely – szinte észrevehetetlenül, de mégis – reagál, - halkít, erõsít, kisegít, vagy elõzékenyen hátérbe húzódik – a társ játékára.
Ugyanakkor a siker alapja lehet az is, hogy egy szépen haladó produkció alatt kialakuló egyéni lehetõségeket kihasználja a jó muzsikus, és a csak arra a pillanatra szóló színekkel dúsítja a játékot.

 

Május 9-én még ez az izgalmas tartalom is kiegészült, hiszen most két zongorista fiatallal együtt kerültek a közönség elé a darabok. A zenekarvezetõ-tanárnõnek úgy kellett irányítani az együttest, hogy az segítse, és ne elnyomja a fõszereplõ zongoristákat. Tegyék ezt úgy, hogy a pontosságra, a kottahûségre is figyeljenek, de erõvel, élettel teli, a vonósok, a zongoristák és közönség által is átélhetõ élménnyel tolmácsolják a szerzõ dallamait.

 

„Gyakorlott” közönség vagyok. Abban a pillanatban, amikor a fellépõkért való „jaj, csak sikerüljön neki” hangulat kiszáll belõlem, tudom, hogy számomra tökéletes az elõadás. Ilyenkor már önzõ módon csak magamra figyelek, minél nagyobb élvezettel merülök el az élményekben. Ez történt most is. Miközben figyeltem a muzsikáló emberek között lüktetõ tartalmas összhangot, a dallamok szépen utaztattak a zene birodalmában.

 

 

Alkalom adtán, tartsanak velem!

 

Egy másik írásban filmmel egészítettük ki a beszámolót!