Nagykáta –s valószínűleg az egész Tápió mente- legjelentősebb műemléke a temetőben levő barokk XVIII. századi Keglevich temetőkápolna. Építtetőjének a személye régóta izgatta a fantáziámat, amit még fokozott az a tény, hogy településünk lényegében neki köszönheti 1743-ban történt mezővárossá válását. I. Keglevich Gáborról (1710-1769), a horvát eredetű nemesi família egyik legértékesebb, legsokoldalúbb tagjáról van szó. Amikor 2012 szeptemberében évszázados nyugalom után felnyitották a kápolna kriptáját, megilletődötten álltam az oda elsőként temetett Keglevich tábornok latin nyelvű sírtáblája előtt. Képek

A Horvátországból származó, később Magyarországon is birtokot szerző család előnevét a Zágráb melletti Buzin váráról kapta. A család első ismert tagját, Pétert egy 1300 körüli oklevél említette. Az ő fiai, unokái –Kegelfiak, Keglevichek- lettek valójában a dinasztia megalapítói. A család jelentős szerepet játszott a XVI. századtól Horvátország történelmében: országos közjogi méltóságokat töltöttek be, voltak köztük bánok, várkapitányok. III. György, kiről tudjuk, hogy 1598-ban horvátországi albán volt, két fiától származtatják folyamatosan a család horvátországi és magyarországi ágának a geneológiáját. Miklós –ki 1642-ben halt meg- volt a magyarországi ág megalapítója. A család I. Lipóttól 1646-ban bárói, 1687-ben grófi rangot kapott.

A magyarországi ág „ősatyjának”, II. Keglevich Miklós Móricz Borbálával kötött házassága révén jutott magyarországi birtokokhoz. Egy fiuk született: III. Keglevich Miklós ( 1636-1701), ki 1663-ban megvásárolta Káthay Ferenctől az ősi tápiómenti Káta-nemzetség birtokait. A tornai egyezség A két Miklós révén jutott a legnagyobb arányú birtokhoz a Keglevich család. A harmadik generáció elsőszülött tagja volt Keglevich Ádám (1666-1713), kinek születése és halála is már egyaránt Tornához kötődött. Ő építette azt a későreneszánsz kastélyt, melyben a Rákóczi-szabadságharc alatt egy alkalommal maga a fejedelem, II. Rákóczi Ferenc is megszállt. Róla tudni lehet, hogy 1692-ben nevezték ki tornai főispánnak. A Kolonics és a Czobor ezredben volt alezredes. „Vitézül harczolt” Csáktornyánál a török ellen. Tábornok, kincstári alelnök és királyi tanácsos volt.

Keglevich Ádám tornamegyei főispán és Gersei Pethő Mária (1681-1753) harmadik gyermekeként ebben a kastélyban jött világra 1710. január 31-én I. Keglevich Gábor. Minden valószínűséggel a kastély fölötti középkori eredetű templomban keresztelték meg, melyet 1671-ben szereztek vissza a Keglevichek császári katonaság bevetésével a reformátusoktól. Az elsőszülött fiú, József (1700-1763) örökölte a főispáni széket, s kilenc gyermekkel gyarapította saját családját. Az ő gyermeke volt II. Keglevich József tornai főispán, kinek a legkorábbról maradt fenn arcképe a Keglevichek közül a tornai templomban található márvány síremlék alapján. A kilenc gyermek közül Tornán különösen számon tartják Keglevich Zsigmond püspök (1732-1805) életútját, aki 1803-ban József testvérével 1000 forintot hagyott a tornai templomra, illetve a kisváros kórházára.

Mária Terézia tábornokának, I. Keglevich Gábornak sem ismerjük jelenleg egyetlen hiteles arcmását sem. Közvetlen családjából másodszülött gyermekének, II. Keglevich Károlynak, a pétervásárai templom, a „péterkei katedrális” építtetőjének festett arcképét volt módomban megtekinteni.

A gyermek neveltetéséről, iskoláinak elvégzéséről egyetlen adalék Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái c. alapművében található. Az irodalomtörténészek bibliájaként használt lexikon kis túlzással mint irodalmi jelenséget mutatja be a 10 esztendős fiút. Megemlíti, hogy „Egy hosszabb magyar költeménye (onomacticon) maradt reánk, melyet édesanyjának nevenapjára 1720-ban írt, összesen 19 strófa, kívül ráírta a grófné: Gábor fiam nekem csinált versei Kassán. (Közli Varázséji Gusztáv a Figyelő IX. kötetében 1880.)” Miután Tornához a jelentősebb városok közül Kassa volt a legközelebb, így magától értetődő, hogy iskoláit ott végezte a fiú.

Nagykáta történelmében az 1711 és az 1760 közötti évek, mint az újratelepülés időszaka szerepelnek. Az 1715 és 1771 között rendelkezésünkre álló adatok alapján megállapíthatjuk, hogy az adózó családfők száma egy emberöltő alatt több mint hatszorosára emelkedett. 1715-ben mindössze 62 család alkotta Nagykáta lakosságát, majd 1728-1744 között több mint kétszeresére nőtt a porták száma. A gyarapodás a természetes népszaporulat mellett a bevándorlás, betelepítés eredményeként könyvelhető el. 1734-ben egy nagy pestisjárvány tört ki, s erre utal a város egykori temetőjében- ma ez a Szent György park- állított fogadalmi Mária-szobor, mely időszakosan megakasztotta a népesedési és gyarapodási folyamatot. A halotti anyakönyv szerint átlagosan 20-30 volt az éves temetkezések száma, addig ez 1739-ben 43, 1740-ben 53 főre nőtt. Keglevich Gábor 1740. június 9-én írta Tornára főispán József bátyjának: „hála Istennek az pestis megszűnt, de minden drága…”

Nagykátán a szatmári béke után megindult fejlődés nem érintette a mezőgazdaság szerkezetét. Továbbra is kétnyomásos gazdálkodást folytattak, mely a nem egészen 500 fős kátai lakosság ellátását volt hivatva biztosítani. Ami ebben az időben fejlődött: az az állattenyésztés volt. A földesúréval együtt 500 szarvasmarha, 50 ló, 1000 juh legelt a nagykátai határban. Új elemként jelentkezett az 1700-as évek elején a szőlőtermelés, bár a mennyiséggel és a minőséggel a korabeli feljegyzések nem voltak igazán elégedettek.

1740-ben meghalt III. (VI.) Károly német-római császár, s két nappal később nő –első ízben a Habsburgok történelmében-, Mária Terézia foglalta el a birodalom trónját. Bajorország, a Spanyol Királyság és a Szász Választófejedelemség nem fogadta el a Pragmatica Sanctióban kodifikált leányági öröklést, s ez alapján igényt jelentett be a Habsburg Birodalom területeire. Ezt a számára kedvező helyzetet használta ki a Porosz Királyság, s betört Sziléziába. A konfliktus Anglia és Franciaország belépésével európai méretű háborúvá szélesedett, melybe további államok: az Egyesült Holland Tartományok, a Szárd-Piemonti Királyság, Svédország és az Orosz Birodalom hadereje is bekapcsolódott. Az 1740-1748 között zajló osztrák örökösödési háború az 1748-as aacheni békeszerződéssel zárult.

Mária Terézia –karján a nyolc hónapos Józseffel- a magyar rendektől a Pozsonyi Országgyűlésen kért segítséget. 1741. január 26-án Pálffy János (1663-1751) országbíró fegyverbe szólította a nemességet II. Frigyes porosz király ellen. I. Keglevich Gábor már a felkelés kihirdetése előtt arra kérte befolyásos bátyját, hogy intézze el, hogy felvegyék Pálffy ezredébe. ( Pálffy János korábban a Rákóczi-szabadságharc idején a fejedelemmel szemben álló császári erők főparancsnokaként jelentős szerepe volt a szatmári béke megkötésében. Pálffy János a Rákóczi-szabadságharc utáni években a bácsi udvarban a legbefolyásosabb magyar főúr volt, s Mária Terézia uralkodásának kezdetén, 1741-ben nádorrá is választották. A gróf történelmi szerepét az utóbbi időkben már jóval árnyaltabban ítéli meg a magyar történetírás.) Az ifjú Keglevich gróf kérésének a politikai és hatalmi befolyáson kívül valószínűleg családi motivációi is lehettek. Nagyanyja, -II. Keglevich Miklós felesége- Czobor Éva, s a korábban Rákóczival tárgyaló tábornagy felesége pedig Czobor Terézia (1669-1733) volt.

I.Keglevich Gábor tehát katonai pályafutását Pállfy gróf ezredében kezdte. Az ezred ebben az időben az Észak-Erdélyben levő Doboka megyei Balázsházán tartózkodott téli szálláson. Az ekkor 31 éves gróf szeretett volna részt venni Mária Terézia 1741. június 25-iki- koronázásán, s arra kérte bátyját, hogy eszközöljön ki számára szabadságot. A fiatal gróf a koronázáson valószínűleg nem vehetett részt, seregtestével a Bánátba vezényelték a lázongó népek fékentartására. Ezekről az évekről kevés adatunk áll rendelkezésre, a Magyar Országos Levéltárban levő un. Keglevich család levelezése P421 számú levéltári fondban található irata szerint 1742. március 17-én Nagykátán tartózkodott, s ott egy fontos szerződést írt alá. Ez a szerződés pontokba szedve tartalmazta a nagykátai jobbágyok szolgáltatásait, mely szerint „Ezen punktumokat kívántam végre falu könyveiben bé íratnom, hogy kiki embereim közül tudhassa magát alkalmaztatni, vissza jövetelemig Isten éltetvén a táborrúl meg térvén…” Tehát a szerződésben utalást találunk arra nézve, hogy aláírója készült vissza a táborba. Az 1742-ben született contractus –szerződés- 1768-ban készült másolatán -15 pontból álló négyoldalas irat- megtaláljuk Nagykáta mezőváros pecsétjét, melyen a rajta levő motívum –a szívből kinövő tulipán- a mai Nagykáta címerének mintájául szolgált.

I. Keglevich Gábor katonai pályafutásáról keveset tudunk. Nagy Iván megemlíti, hogy a gróf ekkor már a Koháry ezredben szolgált mint ezredes, s később tábornoki rangot kapott.

Lakatos Gyula 1999-ben megjelent várostörténeti monográfiájában önálló fejezetet szán a nagykátai jobbágyok földesúri szolgáltatásai szabályozásának. A négyoldalas, másolatként ránk maradt okirat betétként bekerült Mária Terézia 1767-ben kiadott urbáriumának nyomtatott szövegébe. Lakatos Gyula szerint „feltételezhető, hogy a bánáti határőrvidékre vezényelt grófra komoly hatással voltak az ottani tapasztalatok, mert a bevezető sorok tanúsága szerint mintha fogékonyabbá lett volna jobbágyainak sorsa iránt…” A várostörténeti jelentőségű okirat bevezető mondatait most azért idézem, mert ez közvetíti nekünk a fiatal gróf gondolkodását, korabeli mondatfűzését és szóhasználatát.

„Minthogy Nagy Kátai örökös jobbágyim közül némellyeknek panaszokat hallottam, hogy ekkoráig a szegénység a jobb értékű gazdák által opprimáltattak (nyomorgattattak), és sem az Uraság adajának repartitójában (adókivetésében) , úgy a szolgálatok folytatásában, semmi jó rendtartás nem obszerváltatott (teljesíttetett), ahhoz képest, hogy a féle panaszok ez után távoztassanak, a végre az alább írt módot kívántam eleinkben szabnom, hogy a szerint mindenik mind pénzbeli reá esendő obtingensit (részét) meg adgya, mind pedig szolgálattyát rend szerint véghez vigye.”

Az 1742-ben született szerződés egyfajta történelmi előzményének tekinthető az uralkodó 1767-ben kiadott úrbéri törvényének, s jelzi a gróf fogékonyságát helyi viszonyainak rendezésére. A jó gazda alaposságával készült szerződés elemzése szétfeszítené a jelen életrajzi méltatás kereteit.

I.Keglevich Gábor történelmi érdemeinek méltatása sorában elsők között szerepel, hogy Mária Terézia uralkodásának harmadik évében aláírta Nagykáta mezővárosi kiváltságlevelét. Ebben a folyamatban meghatározó szerepe volt annak, hogy az ifjú gróf a trón védelmében katonai szolgálatot vállalt, valamint befolyásos bátyja, Torna vármegye főispánja hasonlóan kegyeltje volt a bécsi udvarnak. A mezővárosi cím megszerzésében ezen kívül még szerepet játszottak a tanulmány bevezető részében jelzett folyamatok: a népesedés, a szarvasmarha és juhtenyésztés fellendülése, a kereskedelem fejlődése, a vásártartási jogosítványok megszerzése. Érdemes azt a tényt is megemlíteni, hogy a fenti kedvező változások megléte esetén legtöbb esetben egy falu pénzért vásárolhatta meg a vásártartási jogot. Nagykáta esetében nem ez történt, az uralkodói kegy adományozta a kiváltságot, s abban egyértelműen meghatározó szerepe volt a falu kegyurának, I.Keglevich Gábornak. Magáról a kiváltságlevélről és annak hatásáról a 270. évforduló kapcsán külön tanulmányban szeretnék foglalkozni.

A gróf 37 éves korában nősült meg. Az esküvőre Bécsben került sor 1747. március 19-én, s a német származású ara gróf Maria Josepha von Königsacker (Bécs, 1724. május 12 – Pest, 1789. december 2.) volt. A grófnő három fiúgyermeket szült férjének. Az elsőszülött Ádám Nagykátán, a másodikként világra jött II. Károly Pétervásárán örökölte a Keglevich-birtokot. A harmadik fiú a József keresztnevet kapta. Apjának építtetői hajlamát Károly örökölte, aki bővítette a „péterkei” kastélyt, megépítette a kéttornyú kegyúri templomot, a család második temetkezési helyét. Utódai a három fiú közül Ádámnak és Józsefnek születtek. Ádám gyermekei és unokái birtokolták a XIX. században a nagykátai uradalmat.

A grófnő –hasonlóan férjéhez- fontosnak tartotta új lakhelyén, Nagykátán a település fejlődését. Német mesterembereket telepített Nagykátára, akik beilleszkedését, lelki és vagyoni gyarapodását mindvégig a szívén viselte. Ismerjük azt a levélváltást, melyben arra kéri Képp Ferenc nagykátai plébánost, hogy a németeknek saját anyanyelvükön olvassa fel az evangéliumot, német nyelvű hitoktatást tartson nekik. A patkoló kovács, kötélgyártó, nyerges, takács, lakatos, ács, mészáros, kocsmáros, intéző, csizmadia, szabó, szekrénykészítő hospesek olyan családnevekkel rendelkeztek, mint Menczel, Hefflinger, Engel, Ernst, Tisler,stb. 24 német családról volt szó, ahol mindössze 11 családfő nem értette a magyar nyelvet. Férje 1769-ben bekövetkezett halála után az akkori viszonyok között magas életkort megért grófnő fiával együtt igazgatta a birtokot, a fennmaradt levelezés tanúsága szerint határozottan intézkedett fontos kérdésekben. Halála után –másodikként- ő is a férje által építtetett temetőkápolna kriptájába került, szemben férje végső nyughelyével.

Annak ellenére, hogy az uralkodói kegy révén juttatott katonai rang és a mezővárosi kiváltság megszerzése már a maga korában tekintélyt kölcsönzött a grófnak, az egyház helyi és váci képviselőivel –plébános, püspök- nem volt felhőtlen a kapcsolata. A Historia Domus tartalmazza, hogy pl. az iskolamester megválasztásában komoly nézeteltérés támadt Perneky plébános és a gróf között. Érdekes, hogy ebben a vitában Althann Mihály Károly váci püspök Perneky András (1681-1753) plébánosnak adott igazat. (Az már más kérdés, hogy a „győztes” plébánost miért helyezték el később Nagykátáról Veresegyházára.) Pernekyt 1739-ben Szabó István (1660-1746) váltotta a plébánia élén, aki egyéves működés után kérte áthelyezését Ecsegre. Rövid nagykátai működésének az okát az egyházi források nem közlik.

A Keglevichek által létrehozott, a mai napig fennálló építmények kezdeményezője, szervezője közül a legtöbb alkotás I. Keglevich Gábor nevéhez fűződik. Az ő kegyúri működése alatt ment végbe a katolikus templom legjelentősebb mértékű bővítése. Az 1716-ban restaurált templom az időközben végbement jelentős lélekszám bővülésnek köszönhetően csakhamar szűkké vált. Geró Mihály (1700 körül-1753) plébános „serénykedésének”, Althann Mihály Károly püspök pénzbeli támogatásának köszönhetően 1742-ben indult meg ismét az építkezés, melynek eredményeként 1745-re megépült a torony és a templom mai főhajója. (A templom végleges alakjának kialakítása a két oldalhajó és a szentély megépítésével 1903-1904-ben történt.) A gróf a főoltár kialakításához és egy Szent Györgyöt ábrázoló oltárkép adományozásához járult hozzá. (Ez az oltárkép nem azonos a jelenlegi hasonló témájú festménnyel.) Ugyancsak az ő adományaként került a templom tulajdonába hat aranyozott fa kandelláber.

A váci kanonokká kinevezett Geró Mihály helyébe kinevezett Bene György (1700 körül-1761) plébánosnak valami ok miatt megromlott a kapcsolata a gróffal. A História Domus szerint „Miután már 9 éve fáradozott a lélek vigasztalásával tele…osztályrészül jutott neki, hogy a hely ura üldözte őt, hogy hacsak az ő megérkezése idejéig Nagykáta birtokról el nem költözik, őt erőszakkal kiviteti a város határába…” Az idézett fenyegetés egy Pétervásárán keltezett levélből származik. Ő is Veresegyházán lelt „menedékre”. A teljesség igényével említem meg az 1753-ban nagykátai plébánossá kinevezett Szent-Mártonyi Ferencet (1722-1780), aki 12 éves működés után,1764-ben helyezték át a kókai plébánia élére. Róla említik a krónikák, hogy ő építtette ujjá a plébánia épületét.

A templom melletti un. cinteremben, a megszentelt földben volt évszázadokon keresztül Nagykáta temetője. Mária Terézia rendeletére, az országos járványok során kialakult fertőzésveszély miatt a falvak központjában levő temetőket az ásott kutakba szivárgó fertőzés miatt meg kellett szüntetni. I. Keglevich Gábor kegyúri működése elején települt ki a temető a mai helyére, s épült fel valamivel később, annak legmagasabb pontján a grófi család temetkezési kápolnája. Az új temető kialakításában komoly érdeme volt még Odoly János (1665-1730) plébánosnak, „Nagykáta jótevőjének”, aki szokatlanul hosszú ideig, 32 évig volt a kátai egyház vezetője. A Rákóczi-szabadságharc alatt több esetben fogadhatta a fejedelmet, s vele kapcsolatban nincs dokumentált nyoma a gróffal történő esetleges konfliktusának.

A Tápió-mente legjelentősebb műemléke a nagykátai temetőben levő barokk temetőkápolna. Egy kegyúri família természetes törekvése, hogy létrehozza családi temetkezési helyét, illetve a reprezentatív uradalmi központját udvarház, kastély formájában. A Keglevichek nagykátai ága esetében mindkét törekvés megvalósítása I. Keglevich Gábor nevéhez fűződik. A kápolna építésének históriai háttere a gróf által 1760. június 30-án Gróf Eszterházy Károly váci püspökhöz írott levelével kezdődik, melyben arra kéri a váci egyházmegye vezetőjét, hogy engedélyezze egy sírkápolna építését a nagykátai temetőben. „A levélben hivatkozik a nagykátai plébános által megküldött tervrajzra is. Fischer von Erlach bécsi építész tervei alapján pár év alatt el is készült a Szent Kereszt felmagasztalásának tiszteletére szentelt gyönyörű barokk jellegű kápolna, melynek költségeit a gróf fedezte.” – írta 1999-ben kiadott várostörténeti monográfiájában Lakatos Gyula nagykátai helytörténész.

Ezen a ponton meg kell állnunk. Kucza Péter korábban kiadott albuma is ezt a tényt állítja. Amennyiben ez igaz, akkor a bécsi barokk világhírű mesterének ez volna az egyetlen, a mai Magyarország területén levő alkotása, s mint ilyen az országos hírű műemlék kategóriájába tartozna. Az állítást igazolhatja, hogy a világhírű építész az elliptikus kupolájú épültek jeles tervezője, s mint ilyen –tehát ovális kupolájú épület- ugyancsak egyedülálló hazánkban. Az országos műemléki nyilvántartásban azonban a tervező személye ismeretlen. Nem támogatja ezt az állítást a kápolna építéstörténetének kutatója, Nagy Gergely Domonkos sem. Ennek ellenére tanulmányában megállapítja, hogy „a külső tömegben karakteres elemként megjelenő kupoladob fala, az enteriőr erős vertikális karaktere és a Johann Bernard Fischer von Erlach templomaira hasonlító homlokzat kialakítása egyaránt a salzburgi barokk építészetben gyökerezteti az alkotást, ahol a velencei tanultságú Gaspare Zugalli által tervezett Kajetanerkirche mutat hasonló térszervezetet.”

A dilemma másik forrása a név. Ezen a néven két építész, apa és fia működött, ahol kétségtelen, hogy az apa volt a zseni. Johann Bernhard Fischer von Erlach (1656-1723) nem kerülhetett kapcsolatba a gróffal, annál inkább az építész fia: Joseph Emanuel Fischer von Erlach (1693-1742). Miután a monográfiában a szerző nem a teljes nevet használja, így teljes bizonyossággal nem derül ki, hogy melyikük asztalán születhetett a kápolna tervrajza. A műemlékvédelemben dolgozó építész, Nagy Gergely Domonkos a tervező személyétől függetlenül jelentős építészeti alkotásnak tartja a kápolnát. „A Keglevich családnak –a MOL-ban őrzött- XVIII. századi levelezését végigolvasva nem találtam a kápolna építésére vagy a tervező személyére vonatkozó adatot. Keglevich Gábor az 1740-es és 1750-es években gyakran írja leveleit Pozsonyból, illetve Bécsből. A család kapcsolta a továbbiakban is fennmaradt ezen igazgatási központokkal, nem zárhatjuk ki, hogy a kápolna tervezője is e városok valamelyikéből származott. Ezeken kívül főleg Pestről (1758-ban), Pétervásáráról és Nagykátáról ír. A pétervásárai kastély építése közel egyidőben zajlik a kápolnáéval, 1762-ben fejeződik be. Feltűnő stiláris hasonlóság nem állapítható meg a pétervásárai kastély és a nagykátai kápolna között, ahogyan a pétervásárai –a kapuja fölötti 1722-es évszámmal datálható- egyszerű kerek kápolnával sem rokonítható a nagykátai kápolna formavilága.” – írja jegyzetében Nagy Gergely Domonkos. (MOL: Magyar Országos Levéltár)

A kápolnát a váci püspökség canonica vizitációi közül az 1777-es említi először. Ebben az szerepelt, hogy a kápolnát a gróf saját költségén Martoni Pál püspöki helynök hozzájárulásával építette 18 évvel ezelőtt. Ez alapján az építkezés befejezése a gróf halála előtt tíz évvel, 1759-ben történhetett. A gróf 1769. április 20-án kelt végrendeletében József testvérére 500 rajnai forintot hagyott, s meghagyta, hogy a kápolnában hetente mondjanak misét a lelki üdvéért. A gróf végső nyughelyének beszentelését Képp Ferenc (1720-1784) plébános végezte el, aki 1764-ben került Nagykátára. Vele együtt tehát hét plébánosa volt a mezővárosnak I. Keglevich Miklós kegyúri működése idején. Neki a gróf özvegyével támad majd konfliktusa, kinek kérését a német telepesek anyanyelvükön történő lelki szolgálatára a plébános megtagadja. A gróf Ádám fiával a kápolna fölötti egyházi és jogi fennhatóság kérdésében támad a plébánosnak nézeteltérése. Amikor 1776-ban áthelyezését kérte más szolgálati helyre –ez esetben Alsónémedire-, akkor ezek a konfliktusok minden bizonnyal szerepet játszhattak.

A gróf életének fontosabb helyszínei közül kell megemlíteni a pozsonyi Keglevich-palotát. Pozsony ebben az időben az ország fővárosa, az országgyűlés helyszíne, koronázóváros. A magyar főurak jelentős része épített itt palotát, melyet a hivatali ügyeit intéző családtagok időszakonként igénybe vehettek. Egy gótikus polgárház átalakításával létesült a város egyik legjelentősebb barokk építménye, a Keglevich-palota, amit Keglevich József tornai főispán építtetett 1730-ban. Az Úri utca-Ventur utca –Panska-Venturska- sarkán, a Panská 27 szám alatt található a homlokzatán Keglevich címerrel díszített palota. Gyakran szállt meg itt az „első” Gábor, majdan a jövőben unokája, a „második” Gábriel, a pozsonyi országgyűlés felsőházának elnöke, az utolsó magyar tárnokmester, Nógrád vármegye főispánja. 1796 őszén a család meghívására kilencnapos látogatást tett Pozsonyban Ludwig van Beethoven. Zongoraleckét adott a család Babette nevű lányának, s a palotában megtartott hangversenyről is említést tesznek a krónikák.

Nincs arról tudomásunk, hogy milyen lehetett a gróf nagykátai szállása. Valószínűleg elégedetlen volt annak minőségével, mert a mezőváros központjában levő hatalmas őspark szélén egy új emeletes kastély építésére adott utasítást. Az építést már a nagykátai uradalmat öröklő fia, Ádám fejezte be az 1770-80 közötti években. Nagykáta első emeletes építménye ma a polgármesteri hivatalnak ad otthont. A XX. században a szakszerűtlen átalakításnak köszönhetően a kastély építészeti értékei jelentősen csökkentek. 1849-ben ebben az épületben volt egy ideig a tavaszi hadjárat főhadiszállása, a tápióbicskei ütközetet követően ideiglenes hadikórház. A kastélyban tett látogatást 1849. április 5-én Kossuth Lajos és kísérete.

I.Keglevich Gábor nagyjából 1750-től már egyre gyakrabban tartózkodott Pétervásárán. Amikor 1620 táján Móricz Borbála Keglevich Miklós diósgyőri, majd ónodi várkapitány felesége lett, ettől kezdve beszélünk a Keglevichek pétervásárai jelenlétéről. Ekkor még csak a falu felerésze volt Keglevich-birtok. 1699-ben III. Keglevich Miklós tornai főispán gyermekeit, Ádámot –I. Keglevich Gábor apját- és Zsigmondot beiktatták Pétervására birtokába, ettől fogva lettek a település kizárólagos birtokosai a Keglevichek. A nagykátai temetőkápolna művészi és építéstörténeti értékei mellett a pétervásárai kastély a tábornok legjelentősebb építtetői alkotása.

A források szerint I. Keglevich Gábor 1738-ban kápolnát és plébániát építtetett a kastélyban, mely után a teljes befejezést 1762-re datálják. Az építész Quadri Kristóf gyöngyösi kőművesmester. Az ekkor egyemeletes kastélyhoz 1803-ban toldottak két oldalszárnyat, mely „U” alakúra formálta az építmény. Az emelet közepén levő díszterem –a kastély legnagyobb és legdíszesebb terme- festését már csak a gróf halála után, 1770-ben fejezték be.

A porosz-osztrák háborúban tábornoki rangot szerzett I.Keglevich Gábor Pétervásárán halt meg 1769. április 2-án. Holttestét Nagykátára hozták, s az általa építtetett kápolna kriptájába temették.

A nagykátai hagyományőrzők és a tápiómenti természetjárók 2012. áprilisában egy autóbuszos emlékút keretében jutottak el Pétervásárára, tekintették meg a kastélyt, valamint az 1813-ban épített templomot. Keglevich-emlékút a Mátrában és a Bükkben 2012. szeptember 14-én Tápiószelén a Blaskovich Múzeumban, a Kulturális örökség napok alkalmából tarthattam előadást „Keglevichek a magyar történelemben és a Tápió-mentén” címmel. Egy évvel később, 2013-ban már Torna volt a Barátság-emlékút célpontja, ahol a két körből összetevődött emlékőrzők megtekintették I.Keglevich Gábor szülőhelyét, a tornai kastélyt is. A VI. Barátság emlékút Tornára vezetett 2013. május 25-én, Nagykáta mezővárosi kiváltságlevele aláírása 270. évfordulóján negyven fő részvételével a nagykátai gyermekkorú hagyományőrzők a nagykátai Keglevich-kápolnában tartottak emlékünnepséget. A kápolna közepén levő kripta fedlap négy sarkán katonai egyenruhában levő fegyveres díszőr tisztelgett. Egy hagyományőrző kezében tartotta a Keglevich-címer képét, míg egy másik Nagykáta mai zászlaját hajtotta meg. Mint az ünnepség szónoka röviden ismertettem a 270 éve zajlott történelmi esemény jelentőségét, méltattam I. Keglevich Gábor történelmi érdemeit.

Basa László

IRODALOM

- Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Ráth Mór, 1859.

- Lakatos Gyula: Nagykáta története a kezdetektől 1848-ig. Nagykáta, 1999.

- Juhász Attila: A tornai plébánia története. Pont Kiadó Kassa, 2002.

- Pest megye műemlékei. Szerk.: Dercsényi Dezső. Akadémia, 1958.

- Osztrák örökösödési háború. Szócikk a Wikipédiából.

- Nagy Gergely Domonkos: A nagykátai Keglevich-kápolna. Építés-építészettudomány. Akadémia Kiadó, 2010.

- Virág Zsolt: Magyar kastélylexikon. Pest megye kastélyai és kúriái. Perfect Project, 2000.

- Ki kicsoda a magyar történelemben ? Anno Kiadó, 1998.

- Basa László: A Tápió-mente építészeti öröksége. Tápiómenti 2 hetes, 2007. február 15.

- Basa László: Keglevich-emlékút a Mátra alján és a Bükkben. tapiokultura.hu online újság, 2012. május 1.

- Basa László: A VI. Barátság emlékút Tornára vezetett. tapiokultura.hu online újság, 2013. május 9.

- Basa László: A tornai egyezség. tapiokultura.hu online újság, 2013. május 23.