Tápiógyörgyén a Művelődési ház előterébe lépve bal kéz felől tetszetős régi zászló hívja fel magára a figyelmet. Az üvegfalak mögött, zárt térben látható alkotás a helyi leventék 1930-ban készített egyesületi zászlaja, igazi történelmi ereklye, mely a község legértékesebb tárgyi emléke közé tartozik. Története érdekes lehet azok számára is, akik nem láttak még hasonlót, ösztönzőleg hathat más települések rejtett kincseinek kutatására.

Napjaink fiatalságnak nem sokat mond már a „levente” szó, a többség legfeljebb egy újra divatossá váló ősi magyar személynevet vél benne felfedezni. Teljesen más a helyzet, amennyiben az idősebb korosztály tagjait kérdezzük a nevezett szóról.

Bennük egészen más gondolatok fogalmazódnak meg vele kapcsolatban. Lelkük mélyén egy régi, ködös felhőkbe burkolódzó, foszladozó emlékekből álló világ éled ismét újra. Életük legszebb szakasza, fiatalságuk évtizedei ezek. Közülük mindannyian emlékeznek még a „leventére”, sokan személyes emléket is őriznek a jellegzetes alakulatról, mely a két világháború közötti politikai rendszer legnagyobb létszámú ifjúsági szervezete volt.

Létrejöttében egyfajta kényszerhelyzet játszott szerepet. A vesztes világháborút követően, a trianoni békeszerződés által súlyosan megcsonkított Magyarország új határai katonai-földrajzi szempontból szinte teljesen nyitottá váltak, önkéntes hadseregét 35 ezer főben maximálták, mely által külpolitikailag az ország meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe került. Az ellenséges érzületű kisantant államokkal körbevett ország vezetői, csak a békeszerződés rendelkezéseit megkerülve gondoskodhattak a haza védelméről, a haderő fejlesztéséről. A levente intézmény éppen ezt a célt szolgálta, testnevelési elvek mögé bújtatva, egyfajta katonai előképzettséget adott az ország fiatal férfilakosságának.[1]

Az állami intézmény 1921-es megalakulását követően, az ország településein sorra jöttek létre az egyesületek, a falvakban és városokban levente otthonokat, gyakorlótereket létesítettek. Tápiógyörgyén az öreg leventéknek nyolc évtizednyi messzeségből kellett az emlékeiket visszahozni, hogy tudakozhassunk a megalakulás dátuma felől. A 2006-ban végzett gyűjtőmunka során a legidősebb férfi Petró Pál 1913-as születésű volt, mindössze az alábbiakban nyilatkozott: „A hat elemit elvégeztem, aztán mentem a leventébe, addig nem kellet, 13-14 éves lehettem.”[2] Majd az 1915-ös Nagy András mesélt hasonló megközelítésből: „Gyerekek voltunk, amikor a kerítés mögül lestük nevetgélve az utcán katonásan, énekelve menetelő leventéket.[3] Mi akkor már nagyon vártuk, hogy közéjük állhassunk, hogy mi is nagyfiúk lehessünk.” Végül Újhelyi József rk. tanító falutörténeti írásából tudtuk meg a fontos információt: „…A levente intézmény az 1924. évben alakult….” [4]

A levente szigorúan előírt nevelési alapelvek szerint működött, ahol a fiatalság testnevelési, katonai és szellemi képzésben részesült. A korszak hangulatának megfelelően, a keresztény vallásosság mellett, a nemzeti fájdalom érzése, a revíziós gondolat, a szétszakított nemzet újraegyesítésének vágya adta a legfőbb eszmei-ideológiai hátteret. A kiképzésen való részvétel, minden 12. életévét betöltő fiatal férfinek kötelező volt. A fiatalokkal képzett oktatók foglalkoztak, akik többnyire katonaviselt tanítók voltak. A foglalkozások kemény, katonás hangneme nem minden fiatalnak vált kedvére, sokan mégis ott tanultak fegyelmet, tiszteletet, s a település addig széthúzó fiatalságát is az egyesület hozta igazán össze. Mindezek mellett a levente nem volt érzéketlen a kultúrához sem, ellenkezőleg, nemzeti ünnepek, színi előadások rendezésével járult hozzá a község művelődési életének színesítéséhez, s ezzel tette élvezhetőbbé az egyszerű falusi emberek sokszor nehéz életét. [5]

A zászló volt az egyesület legfőbb szimbóluma, egyben a közösség egységének, becsületének felszentelt jelképe, melyet a leventének ismernie, tisztelnie és szeretnie kellett, megtartása érdekében pedig minden tőle telhetőt el kellett követnie. Éppen ezért a zászlótartónak mindig bátor szívűnek, erényekben jártas embernek kellett lennie. „A községi ünnepeken mindig felvonultunk, ilyenkor a zászlót a menet élén vittük, rúdon magunk elé engedve, ami egész nehéz volt a vigyázz menetben. Elöl az oktató, mögötte a zászlótartó, majd utánuk a három szakasz masírozott el az ünneplő tömeg előtt. A zászlóvivő mellett mindig jobbról és balról is egy-egy kísérő menetelt. Kossuth Gábor volt a trombitás, a díszmenetben ő fújta a dallamot.”- mesélt régi emlékeiről Simon Gábor egykori zászlóvivő. [6]

A zászlók külsőségeit illetően, leginkább a magyar királyi honvédcsapatzászlókhoz hasonlítottak.[7] E miatt is igen fontos kritériumoknak kellett, hogy megfeleljenek. Egy társelnöki rendelet az alábbi szabályokat rögzítette: „Szegény leventeegyesület szerény kivitelezésű olcsó zászlót – kb. 40-80 pengős árban – szerezzen be készpénzfizetés ellenében. Hitelre vagy részletfizetésre ne vásároljunk zászlót. A zászló színe fehér. Hossza 1.55 m , szélessége 1.32 m . A nyél hossza 2.90 m. A vastagság felül 3.5 cm, alul 4 cm. A zászlón legyen kidomborítva a levente jelleg. A leventejelvény, mint csúcsdísz a nyélen vagy pedig a zászló egyik oldalán erre a célra igen alkalmas. A nemzeti színt akár, mint szegélyt, akár pedig, mint rojtokat, okvetlenül alkalmazni kell. Felirat: „Szebb jövőt vagy Mindent a hazáért!” A zászló egyik oldalán a magyar címer legyen, a másik oldalon lehet kép (Magyarország Védőasszonya). Ez nincsen meghatározva. Olyan községben, ahol több vallásfelekezet van, ott minden keresztény vallásfelekezet papjával egyetértően kell meghatározni, hogy legyen-e kép a zászlón, s ha igen, milyen? Egyvallású községekben e tekintetben nincsen nehézség. Túl díszes és drága zászlót ne szerezzünk be, legfeljebb csak, mint adományt fogadjuk el!”[8]

A tápiógyörgyei egyesület 1930-ban készíttette zászlaját. A költségeket műkedvelői előadások bevételéből teremtették elő. Anyaga nehéz selyemből készült, fehér alapszínben. Hossza 1.50 m, szélessége 1.20 m-nek felel meg. A zászló előlapját gondos hímzéssel készített, két angyal által közrefogott koronás magyar kiscímer díszíti, mellette a felirat: „Istennel a Hazáért 1930”, míg a hátlapon „Tápiógyörgye Levente Egyesülete” írás által körbefogva a leventék védőszentjének, Szent István fiának, Imrének arcképe mutatkozik. Minkét oldal rúdtól távolabbi alsó sarkát a levente címer díszíti. A széleken piros-zöld levélminták futnak, a szegélyt aranyszínű rojtok, míg a sarkokat azonos színű bojtok csinosítják.

„A magyar szentek között különösen vonzó fényben ragyog Szent Imre herceg, aki 900 éves dicsőségének fénykoszorújával a fején most száll végig a magyar lelkek égboltozatán. S ámbár minden magyar lélek büszke örömmel emeli fel Rá tekintetét, a legbuzgóbb örömmel mégis a magyar ifjúság, köztük a leventék serege nézi és csodálja Őt. S méltán: mert Szent Imre – a leventék leventéje. Alakjáról hatalmas kévékben sugároznak és hullanak azok a lelki fények, melyek a magyar leventék értékei és ékességei. ” – olvashatjuk a Leventében.[9] A vallásosság, az Istennel való kapcsolat, a keresztény lelkiségnek legszentebb tisztasága és a haza rögéhez, szentelt talajához való odaadó szeretet jellemezte a fiatal herceget. A magyar trón örököse, népe jövendő vezére méltán lehetett a leventék eszményképe. Tudatosan készült az uralkodásra, megszerezve azokat a testi és lelki, szellemi és erkölcsi erőket és kincseket, melyek felséges hivatásának betöltéséhez voltak szükségesek. A tisztesség, a becsület, a fedhetetlen tisztaság jellemezte az ifjú herceget. Ám tudjuk, élete mégis máshogy kellett, hogy alakuljon, s egy szomorú eseménynek köszönhetően távozott idő előtt a földi világból. Így történhetett, hogy a tragikus sorsú herceg századokkal később, az örök ifjúság koszorújával, örök csillagként állhatott példaképül a leventék lelki szemei előtt.

Bár a hímzéstechnika a részletek, az arcvonások megjelenítése terén korlátozott eszközökkel rendelkezik, a hímzés készítője mégis hűen másolja le a XIX. századi festőművész Roskovics Ignác alkotását. A kép eredetijét ugyanis a vallási tárgyú kompozícióiról is híres mester alkotta meg a XIX. század végén.[10] Ekkor kapta a felkérést a budavári palota Szent István-termének díszítésére, pontosan az Árpád-házi királyok és szentek képmásának elkészítésére. Így I Béla, Szent László, Kálmán, III. Béla, II. Endre, Szent Erzsébet, IV. Béla, Szent Margit és III. Endre mellett született meg a szent hercegnek mesteri megjelenítése.[11]

A hímző nevét nem ismerjük pontosan, személyes kilétéről mindössze néhány sor áll rendelkezésünkre Bihari József Szent Imre hercegről írt megemlékezésében: „Szent Imre királyunk és Boldog Gizella fiának, a magyar trónörökös Szent Imre herceg születésének ezredeik évfordulóját ünnepli a magyar katolikus egyház, a magyar hívők több milliós tábora. Illő módon Tápiógyörgye község katolikus közössége, a falu népe is megidézi alakját, hisz a történelem során a Levente Egyesület igényes, szép zászlajában az Ő alakját örökítették meg, hímezték a kecskeméti zárda apáca nővérei…„ [12]

Szent Imre alakjával kapcsolatosan nem mellékes szempont, hogy a nemzet 1930-ban ünnepelte a herceg halálának 900 éves jubileumát. Az ünnepi sorozatba Tápiógyörgye levente korú ifjúága is bekapcsolódott. „Tápiógyörgye június 1.-én ünnepelte Szent Imre 900 éves jubileumát. Délelőtt az iskolás gyermekek adtak elő alkalmi színdarabokat és szavalatokat. Délben térzene volt. Később a fúvószenekar hangjai mellett kezdett el gyülekezni a leventeifjúság. Ezek közül 100-an ültek lóra, részben ősmagyar öltözetben, részben levente ruhában és régi magyar dalok éneklésével járták be a falut. Az ünnepség helyére való visszaérkezés után kezdődött az 5X200 méteres stafétafutás. Ennek győztes csapata kokárdás fehér rózsacsokorral díszítette a glóriás herceg felszentelt képét. Utána a falu kicsinyei és nagyjai nagy tömegeinek jelenlétében kezdődött a leventeünnepség műsorának többi pontja. A Himnusz eléneklése után alkalmi szavalatok, énekek, gúlaépítések és a főoktató tanulságos beszéde után a »Szebb jövőt!« eléneklésével zárult a leventék külön szereplése.” [13]

A zászló felszentelése még ez év őszén bekövetkezett. Az ünnepség a katolikus templom kertjében gyönyörű külsőségek mellett igen nagy pompával zajlott le. Az esemény menetét a korabeli főoktató tudósításából ismerhetjük meg: „Tápiógyörgyén 1930. szeptember 21-én szentelték fel a leventék zászlaját. Az ünnepség szentmisével kezdődött. Utána a Hősök szobrához vonult a közönség. A tiszta fehér selyem- és arannyal hímzett szentimrés zászlót az egyesület elnöke, Törőcsik József plébános magaslendületű beszéd kíséretében szentelte fel. Utána Fluk Károlyné zászlóanya szalagot kötött a zászlóra. Ezután a zászlószegek beverése következett, majd dr. Viczián István országgyűlési képviselő mondta el ünnepi beszédét. A leventeszakaszok díszelvonulása a zászló előtt zárta be az ünnepséget. Utána az Iparoskör új székházában 100 személyes közös ebéd volt. Az ünnepélyen megjelentek: Virányi Ferenc nyugalmazott altábornagy, dr Viczián István országgyűlési képviselő, Bracskó Antal őrnagy, járási testnevelő vezető, a testnevelési bizottság, a község elöljárósága, a testületek, a zászlóanyák, a falu apraja, nagyja.”[14]

A zászlót csak ünnepi alkalmakkor használták, a hétköznapok során a levente otthonban tárolták.[15] Ilyenkor levették saját, díszes tartórúdjáról, s kifeszített állapotában helyezték el a biztonságot nyújtó üvegszekrényben.[16]

Györgyei leventék ünnepi ruházatban a díszes leventezászlóval

1944. után a zászló történetének szomorú korszaka következett. Nem szolgálhatta többé a leventéket. 1944 őszén Tápiógyörgye népe is szörnyű időt élt át. A háború borzalmai a községet sem kerülték el. A legnagyobb fájdalmat az elvesztett emberéletek jelentették, de fájó volt az ilyenkor szokásos anyagi kár is. Előbb a szövetséges bombázások romboltak, majd a kihátráló német csapatok okoztak súlyos károkat, később a beérkező szovjet katonák fosztogattak, végül megesett, hogy a lakosság tulajdonított el, hordott szét több, ideiglenesen gazdátlanul maradt értéket. A leventeotthon sem kerülhette sorsát. A gondos kezek által csinosított, szakszerűen berendezett otthonból is értékes dolgok tűntek el vagy semmisültek meg örökre. Csak a jó embereknek köszönhető, hogy nem minden pusztult azért. A legnehezebb, legszomorúbb időben féltő kezek rejtették a legfontosabb ereklyét. Tóth László, az utolsó zászlóvivő még idejében hazavitte a zászlót s vele egy turulmadaras bronz szobrocskát is, melyet a főoktató asztaláról mentett meg. A turul később elveszett, a zászló viszont épségben megmaradt. A család egy szekrény aljába, ruhák közé hajtogatva rejtette el a front érkezésekor.[17]

A háború véget ért, a rejtett kincs azonban nem kerülhetett elő többé. Az új politikai berendezkedés betiltotta vagy idővel felszámolta a háborút megelőző korszak szervezeteit, egyesületek, körök többségét, így a levente intézményt is. Félő volt, hogy a zászló sem élné túl az elkövetkező időket. Így történhetett, hogy hosszú évtizedeket kellett eltöltenie a biztonságot nyújtó ruhásszekrényben. A család a rendszerváltozás környékén döntött úgy, hogy a községnek adományozza a féltett ereklyét, melynek azonban ekkor még hátra volt egy újabb kalandja. Mivel az értékes tárgynak nem sikerült méltó helyet találni, egy titokzatos kéz óvásból, féltésből tulajdonította el, s őrizte ismét rejtve majd két évtizedig.[18]

Végül 2006-ban, egy szerencsés véletlennek is köszönhetően került elő a leventék legféltettebb tárgya. Rejtélyes őrzője egy feltétellel adta a falunak vissza: a zászlónak méltó és biztonságos helyet szerezzenek, ahol a portól, fénytől és nedvességtől védve, mindenki által megszemlélhetve örökre megőrizhetjük az utókornak. Szerencsére a község vezetése elfogadta a feltételeket, támogatta a pozitív kezdeményezést. Előbb azonban a megviselt anyag szakszerű restaurálására került sor, némi kopás és szövetrongálódás tette ezt szükségessé.[19] A zászló végül a művelődési házban, üvegfalak védelmét élvezve kapott méltó és végleges elhelyezést. [20]

Az évtizedekig rejtve őrzött leventezászló egy gyakorló fapuska társaságában.